1. Latinovits és Szabó Dezső
Latinovits és Szabó Dezső
|
Latinovits másutt is hivatkozik Szabó Dezsőre. Művészi munkájának, az ember minél teljesebb megismerésének “módszertani” hitvallását is tőle veszi3: “Tételem: hogy a minél mélyebb, minél teljesebb emberlátásnak, emberismeretnek alapfeltétele: az állatok és gyermekek megfigyelése. Ezekben tisztán, mintegy ABC- ben mutatkoznak meg azok az alapvonások, melyeknek szövedéke az ún. Emberi lélek. Minden ember állatkert, rovargyűjtemény és akvárium. (Szabó Dezső)” Aztán lelkiállapotát lefestve is előbukkan: “Egyre kevesebb a kedvem a beszélgetéshez, sajnálom az időt, most már tudom, hogy valami helyett van a beszéd, ahogy Szabó Dezső írja4: “Egyébként ezt is az 1965- ös Életeim II. kötetének 102. oldala körül találta.
[3 I. m.: 371. oldal
4 I. m.: 361. oldal]
Színészek gyakran ragadnak tollat, keresik a választ saját egyéniségük és művészetük titkaira, és a közönség is várja kedvencei megnyilatkozását. Latinovits Zoltán igazságkereső szellemi kirándulása az egyik legmélyebbre világító könyv – pedig nem alegtökéletesebb irodalmisággal, vagy gördülékenyen megírt mű. Sokszor egy- egy odavetett szó vagy mondat jelzi a gondolatot, amely szélesebb kifejtést kérne. Viszont minden során érződik, hogy gránittalapzatú gondolat. Megállapítja, hogy nagy művész nem leheet konstruktív gondolkodás nélkül: “színházban a konstruktív gondolkodás szilárd, organikus gondolkodást jelent. Elszakíthatatlan a nép legjobbjainak gondolataitól.” Provinciális: “Gondolatai szervesen gyökereznek országa, nemzete humuszába. Ezért érzelmei, szenvedélyei mindig rokonok, mindig a miénk.” “Egyéniségének külső jegyei is mindannyiunkra emlékeztetnek” -teszi hozzá. Színtiszta Szabó Dezső- i gondolkodás.
A közös munkát, a közösségteremtést ugyanakkor nem keveri össze az egyenlősdivel. Csak annyi kiváltságot, de annyit kér, amennyire kiválik a többiek közül. Nem önmagáért, hanem a közösség érdekében, amelynek oly ragyogó képviselőjévé emelkedik a kiválasztott kiváltságos. Ez is Szabó Dezső- i világnézet. És igaz.
És igaz az is, ahogy a színházi csoda titkát megfejti: “tudok a boldogságról, és tudok róla beszélni, tudok róla vallani. Ez a boldogság nem könnyen megszerezhető. Igen megszenvedett (...) kiharcolt valami. Mindenesetre olyanfajta logikai következtetés, amire minden művészféle embernek el kell jutnia. Ha nem jut el, és pont az ellenkezőjét bizonyítja, akkor azt hiszem, hogy művész néven nem említhető. A művésznek az a dolga, hogy boldogságot keressen, boldogságról beszéljen, és örömhírt hozzon az embereknek. Mostanában dívik ez a boldogtalan elidegenedettség. Nem tudom, ezzel mi a szándék, nem teljes emberek művelik, nem teljes emberek csinálják, írják, játsszák, szeretik. Nem tudom, mi van ezen szeretnivaló. Bizonyára valamit elkendőznek ezek az emberek, bizonyára valami másról van itt szó, mint művészetről.”
Nincs mit hozzátenni.
Vasvári Erika
(Havi Magyar Fórum, 2010. július)