A holnap nacionalizmusa
Az 1938. február 15- én befejezett rendkívül jelentős tanulmányával Szabó Dezső – a második világháborúnak szinte már az előestéjén – az európai és a magyar élet erővonalait, s az erőtér végső, veszedelmes vektorát vizsgálja szellemi műhelyének pontos elemzésével. Ugyanakkor azt is megvizsgálja, hogy ennek az európai erőtérnek – vagy inkább világerőtérnek – a változó görbéi, erővonalai képesek- e egy új, a világot végre egészséges irányban befolyásoló vektort, térerősséget létrehozni. Ez az új vektor, térerősség már potenciálisan létezik: a holnap nacionalizmusának nevezhetjük, állapítja meg. A holnap nacionalizmusa felszámolja majd a nacionalizmus és az internacionalizmus, a jobboldaliság és a baloldaliság, a kollektivizmus és az individualizmus, a materializmus és a spiritualizmus törésvonalánál látszólag kettészakadó, megosztott, de valójában élősdiségében mégis tökéletesen illeszkedő, „harmonikus” egészt alkotó világrendet. Hiszen a kagyló két héja, ideológiai páncélja csak a világ parazita halászai számára védik és zsákmányként őrzik a közéjük zárt gyöngyöt: az emberi tudást, kultúrát, munkát, életminőséget.
„Az, aki az itt következő tanulmányt betűkbe rakja, immunis ezekkel a ráadás, nyavalyákkal szemben” - írja műve előszavában Szabó Dezső. - „Ő a maga testi- lelki valóságában, csupán egyéni folyamataiban sem ilyen-, sem olyanista, nem keresztény és nem pogány, nem hívő és nem tagadó: mert olyan gazdag életté gyűlnek benne a világ ízei, hogy nem tudná egy lélekformába belecsonkítani magát. De amint áll a tovaomló ember partján és látja a habokra tört űzött tengert, az énné kietlenült arcokat: dús élete olyan egyetemes ölelés: hogy lesz ilyen- és olyanista, lesz keresztény és lesz pogány, lesz hívő és lesz tagadó, lélek és test, csőcselék és imperátor. Hogyan tudna idegen lenni egy lélekformával szemben, mikor mindenik egy élet gyökere és egyszersmind a kasza, mely elvágja e gyökeret, mindenik megkötő végzet és meglökő véletlen, mindenik szenvedés és szenvedtetés, kapaszkodás az életbe és zuhanás a halálba. És mindenik egy szóba összegezhető: jaj! Ez az egy szótag az egész millió lejtőn zúduló világtörténelem deltája a haláltenger szikláinál.
Enyhíteni e jajnak kétségbeejtő vigasztalanságát: ez volt minden mozdulatom oka, értelme, célja. Ez az itt következő tanulmány akarata.”
A tegnap és a ma nacionalizmusa és internacionalizmusa
A nacionalizmus és az internacionalizmus fogalma egyaránt devalválódott – állapítja meg joggal Szabó Dezső. Hogy is lehetne ez másképp, hiszen e két ideológia a világkagyló két héjaként, páncéljaként egyaránt az élősdiséget, az emberiség javainak egy szűk csoport részére történt kitermelését szolgálta. Végül is a népeket kizsákmányoló nacionalizmus a nemzet határain túl már gyakorta az internacionalizmus álarcában hódított és fordítva: a nemzet testében rákos szövetként elburjánzó internacionalista ideológiák és szándékok valamilyen birodalom vagy nemzetközi hatalmi csoport szintén mohó nacionalizmusának az álcázásai csupán.
Az élősdiség elve és gyakorlata az a tengely, amelynek mentén mozdul a történelem. „A világtörténelem a minden adottságában, minden folyamatában, minden intézményében és alkotásában élősdi ember küzdelme új és új élősdi lehetőségekért, új és előnyösebb megosztozásért a legerősebb élősdiekkel” - idézhetjük Szabó Dezsőt. Van azonban az élősdiségnek egy olyan – talán isteni szikraként kipattant – formája, adománya, amelyben a kezét a történelem ütőerén tartó ember önmagát zsákmányolja ki milliók érdekében, „halált megrontó roppant életté” szívja magát „egy egész közösség lelki és testi érdekein, nemzedékek életösztönein és életakaratán”. Az ilyen – a közösség, a nemzet érdeke felől nézve – altruista „élősdiségének” az a célja, hogy korlátozza a valódi egyéni élősdiséget, úgy, hogy ez a mohó individualizmus ne keresztezhesse a közösség érdekét, továbbá az, hogy organikus egésszé szervezze ezt az egyéni parazitaságot, egy közös történelmi munkává, műhellyé, amelyben az egyén képességeinek legjavát tudja kifejteni, miközben az ilyen módon megteremtett értékek egyúttal az ilyen módon megteremtett értékek egyúttal a közösség természetes kohézióját, védelmét is jelentik.
A tegnap és a ma nacionalizmusa mindig az emberi élősdiséget szolgálta és táplálja jelenleg is. Mint ahogy a nacionalizmus ikerfogalma, kaméleon- mása, az internacionalizmus is. Szabó dezső az élősdiséget tápláló nacionalizmus történelmileg kialakult, egymásba átjátszó formáit veszi górcső alá.
1.Az állam kialakulásának kezdeti szakaszában az emberi élősdiség legegyetemesebb formája a nacionalizmus – állapítja meg. A zsákmányszerzésre szövetkező kitermelők nemzetnek tekintették a történelmileg biztosított élősdiség hatalmasait – vagyis önmagukat-, és hazának pedig azt a keretet, amelyben ezeket a nem általuk kitermelt javakat birtokolhatták. A kitermeltség tényét, folyamatát valósággal isteni renddé magasztosították, s így magát a nemzet fogalmát szinte vallásos hitté lényegítették, misztikus életlátássá tették. Vagyis az életet tápláló, azt morális energiával feltöltő természetes istenhitet, vallásos érzést „kizsákmányolták”, manipulálták, a saját élősdiségük szolgálatába állították. Ugyanakkor azzal is törődtek, hogy a birodalom, a nemzet, a haza iránti nacionalista hitet, érzést, a kitermeltek is a magukénak vallják.
2.Az állam fejlődésének következő állomásán, az abszolút királyság és rendiség korában, a „zsákmány- állam” magasabb fokán a „kitermeltek”, a kizsákmányoltak számára még inkább evidenciává vált a nemzet és a haza fogalma, sőt: a nemzethez tartozás patriotizmusának természetes és mégis csalóka érzete is. Hiszen a szülőföld természetes vonzásköre, magnetikus ereje, az életet megtartó és nemesítő tradíciók hatalma, a közös nyelv és közös – vagy hasonló – kultúra öröksége révén elmélyült ez a patriotizmus a nemzettestbe – jogilag és egzisztenciálisan – ténylegesen nem tartozó „kitermeltekben” is. A „zsákmány- állam” eme fokán a „kitermelők” a „kitermeltek” belső látásává, ösztönös életparancsává tették azt az érzetet, hogy a haza minden lakójának „vele született vallásos és nemzeti kötelessége, minden történelmi értelme az”, hogy a nemzetet ténylegesen megtestesítő kiváltságosok hatalmának, gyarapodásának és védelmének megbízható munkásai és őrszemei legyenek. Ezt az isteni elrendelést szolgálta a Mindenható kegyelméből uralkodó király, s a forma, amelyben az a hatalmát gyakorolta: az abszolút királyság. S ugyancsak a transzcendens hierarchia csúcsán: a rendiség intézménye.
3.A francia forradalom után megszületett a kitermeltek kizsákmányolásának modernebb, rafináltabb és még hatékonyabb formája: a részvénytársaság- állam. Az Egyenlőség, Testvériség, Szabadság hármas jelszavának leple alatt valójában nem csökken a „kitermeltek” száma és a kitermelés intenzitása, csupán a kitermelő tényezők szaporodnak. A demokrácia nem biztosítja a valódi természetes gazdasági és a társadalmi érvényesülést, az egyéni képességek legjavát felszínre hozó verseny egyenlőségét, és szabadságát, eme új frazeológia csupán a rendiség hatalmi bázisának kiszélesülését és konzerválását teszi lehetővé. De a hatalom kiszélesítése, a hierarchia piramisának csonka gúlává gyalulása, vagyis a francia példánál maradva a nemesség, papság mellett a harmadik rend, a polgárság hatalomba vonása nem jelentette azt, hogy történelmi távlatokban valóban bővült volna a „kitermelők” köre: már csak a feudális kiváltságok és javak fokozatos elvesztése miatt sem bővülhetett ez. S a „harmadik rend”, a polgárság száma, ereje is ugyancsak megcsappan a csonka gúla síkján az egyre nagyobb hatalmú és egyre nemzetközibb konszernek megjelenésével. A törvényekben testet öltő jogrend által – Szabó Dezsőt idézve - „az ipar és a kereskedelem gátlás nélküli hódítása, a bank építő hatalma, az állam hitele, az export, a valuta stb. az állami létnek, a nemzet boldogulásának valóságos misztikus feltételeivé magasztosulnak.”. Az állam egy „gigantikus céggé” lényegül át: amelynek számára, tehát az „állam- raison” számára csupán a rentabilitás, a minél olcsóbb termelés és a lehető legnagyobb hasznot hozó piac a fontos. S nem az alkalmazottak fizetése, életkörülményei, szellemi, gazdasági, szociális fejlődése, vagyis az életminősége. S mivel az életminőség helyett a hatalmi piramis csúcsán levők szeme előtt is a javak termelésének minden áron való fokozása lebeg egyedüli célként: az életminőség elve egyetemesen kiiktatódik az emberi létből, s helyébe legfeljebb a technikai minőség elve lép. S ezzel az emberiség csapdát állít magának: fokozatosan feléli a természetes környezetét és önmagát, hagyja örökre kihunyni a hús- matérián túlmutató isteni szikrát, transzcendenciát. S ugyanakkor a népképviselet és az egyenlő teherviselés szintén meghamisított elvével és a manipuláció folyamatosságát biztosító eszközökkel, az irányított választással és parlamenttel, a szabadság eszményének a gyakorlatban történő megcsúfolásával a természetes élethez visszatalálni akaró ember lázadásának az irányát is ők szabják meg: újabb történelmi csapdák és temetők lövészárkaiba vezető álforradalmi változásokkal.
Az asszimiláció legendái: az idegen hódítás szolgálatában
A „részvénytársaság- állam” tömegnacionalizusának erejét mégis az az elméleti lehetőség adta meg, hogy a legszélesebb néprétegek hághatnak fel ezután a politikai és a gazdasági hatalom ormaira, s így maguk is a nemzethez tartozás révén, a kiváltságok demokratikus osztódásának folyamatában részesülhetnek majd a haza megtermelt javaiból.
A „részvénytársaság- állam” időszakában – ha a jelenünkre vetítjük rá e fogalmat, akkor a multinacionális tőke koráról beszélhetünk – rendkívül jelentőssé válik a középosztály szerepe, magatartása. Ennek az új államformának a tényleges birtokosai és irányítói ugyanis akkor tudják a maguk részvénytársaságait a parazitaság, a kizsákmányolás tökéletes fokán működtetni, ha megfelelő támogatást és – részben – utánpótlást kapnak ehhez a középosztály soraiból. A középosztály tehát a maga tradicionális erejével, tudatformáló szerepével, állam- és közigazgatási gyakorlatával mintegy bázisát adja eme modern tömegnacionalizmusnak.
A középosztály nacionalizmusát viszont meghatározza – Szabó Dezső szerint – az, hogy az államban „milyen sorsokat megszabó, pályákat és közéletet formáló ereje” volt eddig a „kitermelő osztályoknak”. Továbbá az is, hogy milyen arányban származott ez a középosztály „a nemzeti munka nagy tömegeiből”, a parasztságból, a munkásságból és a régi polgárságból. Ahol a régi kitermelők osztályai szabták meg a középosztályba jutás és az ottani pozíciókban való előrelépés feltételeit, ott a középosztály tagjainak nacionalizmusa kiszolgáló, felajánlkozó volt a kitermelő rétegek számára. Viszont ahol az új középosztály túlnyomó részben „ a nemzeti munka tömegéből jött: egy szerencsésebb történelmi fejlődés formáló ereje lett” - írja Szabó Dezső. (Csak zárójelben jegyzem meg: mivel a nagy író, gondolkodó egy általános érvényű – és nem speciálisan magyar – modellt vázol itt fel, mint ahogy a tanulmánya egészében is, azt hiszem, teljesen felesleges lenne eme megállapításait most a magyar történelmi középosztály egészének szerepére vonatkoztatni, s ezért vitába szállni vele.)
Alapvető fontosságú viszont az új rend nacionalizmusának minőségére nézve, hogy a hatalmi osztályok, beleértve a középosztályt is, az államalkotó, nemzettestet képező fajból valók- e (a faj fogalmát természetesen történelmi- kulturális és nem biológiai értelemben véve), vagy sem. Ha ugyanis az „állambirtokos fajból valók”, akkor az új rend nacionalizmusának magától értődően több szociális tartalma van, hiszen a vér, a nyelv, az ugyancsak közös történelem, kultúra, tradíciók miatt kevésbé tudja megtagadni, kitaszítani „a nemzeti munka nagy tömegeit”, annak gondjait, szenvedéseit valamilyen formában a magáénak is érzi.
Ha viszont az élősdiség hatalmi csoportjai – Szabó Dezső kifejezésével - „az idegen töredékek ügyes kengyelfutóiból verődnek össze”, s ráadásul a múltból átmentett történelmi osztályok is jórészt idegenek, vagy a folyamatos vérkereszteződések révén a valódi nemzeti érdekektől elidegenedtek, akkor a zsákmány- nacionalizmus „halál- nacionalizmussá” válik, mert viszonylag rövid idő alatt is képes egész nemzettesteket „kipusztítani az élők világából”.
Azt hiszem egy mondat erejéig megállhatunk itt, mert Szabó Dezső 1938- as nemzethalál, víziója nemcsak a magyarságra leselkedő világháborús veszedelem idején volt kísértetiesen nyomasztó, hanem e rémkép valóra válása még inkább fenyeget most, az 1994- es országos választások után, amikor Magyarország idegen erők általi megszállása és gyarmatosítása már megkezdődött.
A „halál- nacionalizmusba” hanyatló zsákmányállamot az asszimiláció tudatosan szőtt, terebélyesített legendáriuma révén tudják az idegenek birtokba venni – állapítja meg szabó Dezső. Mivel A holnap nacionalizmusában általános érvényű modellt vázol fel, de az is nyilvánvaló persze, hogy tollát a magyarság sorsáért érzett aggodalom mozgatja, ezért a megszálló idegeneket ezúttal – jelképesen - „kurdokká” válni akaróknak nevezi. Talán nem is kell teljesen elvonatkoztatnunk a négy országba szakadt kurd nép tragikus sorsától, mert így a kurdság fogalma sajnos már baljósan előrevetíti a magyarság lehetséges sorsát is. A mindig oly nyersen őszinte Szabó Dezső azért használ a kizsákmányolók, a megszállók, az idegenek szándékának vonatkozásában egy – talán – mégis abszurd szót, mert kétféle veszedelemre is utalni akar vele. S tanulmánya épp ezért lesz egyetemes jelentésű, a magyarságra 1938- ban leselkedő tragédián túlmutató, a jelenünkbe ívelő, de ugyanakkor visszafelé is világító, a magyar történelem sodrának holtmedrekbe tévedt, s elmocsarasodott folyamait is megörökítő.
Az álkurdok ugyanis egyszerre jelentik a Magyarországon akkor már a hatalmi állásaikat egyre inkább kiépített hazai németséget – könyörtelen összefüggésben a hitleri Németországgal – és a szintén álasszimilációs folyamat korábbi állomásainak gubóiból kibújt, évszázadokon keresztül meghatározóan jelentős gazdasági pozíciókat szerzett zsidóságot. De mivel A holnap nacionalizmusát Szabó Dezső 1938- ban, az újabb világégés előtt írta, érthető, hogy a „kurddá válás” szimbolikus folyamata talán nagyobb nyomatékkal utal a magyarországi németség asszimilációjának problémáira és a germán birodalmi hódítás veszélyére, mint a zsidóság álasszimilációjának kérdésére, ellentétben például az 1929- ben írt A végzet ellen című tanulmányával, amelyben szól ugyan a germán fenyegetésről is, de a hangsúlyt a magyar zsidóság asszimilációjának, sőt integrálódásának a képtelenségére és a multinacionális tőke Magyarországot elnyeléssel fenyegető hatalmára helyezi.
De nézzük a Szabó Dezső által pontosan körülrajzolt „asszimilációs” folyamatokat, azaz az asszimiláció tragikomédiáit. A folyamat első fázisának elemzését, nyelvi bravúrját kár lenne bármilyen más esszényelvre „lefordítani”, szólaljon meg inkább Szabó Dezső:
„Mindenekelőtt csodálatos, szívet simogató legendák keletkeznek a kizsákmányolt és kizsákmányolandó nemzet asszimiláló erejéről. Hogy: ha egy idegen már csak a sztratoszférájába kerül a letaglózandó nemzetnek: már szőröstől- bőröstül, lelkestül- testestül tagjává hasonul az illető – az érthetőbb példa kedvéért, mondjuk: kurd nemzetnek. Sőt: hogy az ilyen áthasonult kurd jobb kurd, kurdabb kurd minden eredeti kurdnál, kurdabb magánál a kurd őssejtnél, melyből az összes kurdok lettek. Tehát: a kurd nemzetnek egyetlen ezerlábú érdeke az: hogy földjét és életének minden stratégiai pontját és őrhelyét ez áthasonult legkurdabbak kezeibe engedje át. Mert ezek őrzik meg a legjobban, egész bizonyos, hogy nem engedik ki a kezeikből többé. Ennek az asszimilációs kígyóbűvöletnek a segélyével és titkos szolidaritásuk gaztényeivel aztán az idegen élősdiek markukba ragadják a kurd élet minden olyan pontját, mely a kurd sors irányítását, a kurd lélek formálását, a nemzeti ideológia kialakulását, a föld, vagyon, állások szétosztását, a gazdasági, szociális és kulturális uralom eszközeit jelentik. Oly jogrendet és e jogrendhez oly nacionalista hitet teremtenek meg, mely a kurdság több milliós egyetemét kiszorítja földjéből, az életből, a fejlődési lehetőségekből, önsorsa irányításából s az idegen élősdiséget biztosítja, hatalmasítja, gazdagítja és jövősíti kurd- Nemzetté, kurd Állammá, kurd Tabuvá. Ezt az orgyilkos nacionalizmust maszlagolják a lelkekbe az iskolákban, a sajtóban, az irodalomban: a lelki hatás minden szuggesztiójában. Úgyhogy a szegény kurdok most már belső, ösztönös parancsból, mintegy természetes lelki gravitációból maguktól hulljanak az idegen élősdiség áldozati oltárára, melyet ők a Nemzet, a Haza oltárának rajonganak. Ez az élősdi nacionalizmus képtelen arányú legsikerültebb történelmi vicce, mely győztes fintort vág a természeti törvények minden parancsának. Mintha a bárány- nacionalizmus tartalma az volna: hogy a bárányok egyenként és összesen bélyeges kérvényeket adnának be a farkasoknak, hogy kegyeskedjenek elnyelni őket: a bárány- nemzet, a bárány- Haza, a bárányság fennmaradása érdekében!”
Az álkurdok álasszimilációs folyamatának kezdetén bizony az igazi kurdok – így mink is – elhitték, és mi is a magunkévá tettük ezt a hazug legendáriumot. Egyrészt élt egy nacionalista gőggel átitatott szemlélet, amely képtelen volt egy nemzet általában lehetséges asszimiláló erejének biológiai és történelmi korlátait észrevenni. Azt lehet sajnos általában mondani, hogy a nemzettestbe asszimilálódással kapcsolatos magyar politika és közgondolkodás évszázadokon keresztül – mindmáig – a vágyálmok birodalmában lebegett és lebeg. A végzetes történelmi felelőtlenség korában, a kiegyezés után, a magyar életet letaroló „nemzeti liberalizmus” - pontosabban álliberalizmus – idején azt hirdették egyes írók, publicisták – Rákosi Jenő, Beksics Gusztáv, Hoitsy Pál-, hogy a nemzetiségi konfliktusoktól és az idegen hódítás szándékától mentes Nagy – Magyarország – túlnyomórészt magyar lakossal – pár évtizeden belül megvalósulhat. De nemcsak a román, a szlovák, a cseh, a szerb, a horvát problémával, etnikai – a csehek esetében inkább hatalmi – térnyeréssel nem vetettek számot, vagy ha igen, akkor azt valamiféle kései és illuzorikus, a valóságot megerőszakoló liberális ortodoxiával akarták orvosolni, mint Mocsáry Lajos, hanem nem figyeltek fel az osztrák- német gazdasági hódítás veszélyeire sem, s az előbbihez hasonlóan szintén asszimilációnak álcázott zsidó előrenyomulásra sem. A kereskedelem, a bankvilág, az ipar, a sajtó, a művészi és a tudományos élet vonatkozásában pedig ez utóbbi volt a legfeltűnőbb a dualizmus idején. S mivel a zsidó tőke a gazdasági fellendülés egyik fundamentuma volt: e téma tabunak számított. S aki vétett e tabu ellen, mint Istóczy Győző, Verhovay Gyula és társaik, azokat a budapesti kormányra és a bécsi udvarra egyaránt ránehezedő hazai és Rothscild vezetésű nemzetközi tőke révén teljesen ellehetetlenítették.
A hazai németség asszimilációján támadt egyre látványosabb repedések cseréphalmain, A holnap nacionalizmusa megírása idején, 1938- ban már a volksbundok meneteltek. Ami pedig a zsidóság asszimilációját illeti: a nemzeti liberalizmustól, a szociáldemokráciától, a polgári radikalizmustól, a bolsevizmustól, a kozmopolitizmustól, a szocializmustól a mai, a multinacionális tőke gyarmatának itt, nálunk ágyat vető baloldali liberalizmusig végigpásztázhatunk 1867- től napjainkig egész történelmünk tanulságain.
De térjünk vissza az álasszimiláció második fázisának Szabó Dezső- i elemzéséhez. Ez az az állapot, amelyben a „kurd élet” stratégiai pontjait már elfoglalták. Szabó Dezső szavaival: „a hódítás derékmunkája befejezettnek tekinthető, a kurdság kizsákmányolása biztosítva van”. A jövő irányát az újkurdok szabják meg, ők biztosítják a gazdasági, politikai, kulturális és oktatási pozíciókban a saját utánpótlásukat. „A kurdság nemcsak földjét, sorsa intézését, öntudatát vesztette el, hanem: szemei látását és fülei hallását a közeledő halál meglátására” - folytathatjuk az író döbbenetesen aktuális jóslatának felidézésével. Pedig a halál sejtjei gyors osztódással szaporodnak ilyenkor a nemzettest szöveteiben: az álkurdoknak, az idegeneknek az az érdeke, hogy a fontos pozíciókat tekintve már megszállt országban gazdasági anarchiát, féktelen szociális elnyomást, ideológiai és erkölcsi zűrzavart teremtsenek, felszítsák a feszültséget, s a kétségbeesés, tanácstalanság és gyűlölet olyan infernójába rántsák le a totális megszállásra kiszemelt nemzetet, amelyben a nép, a kurdok már a puszta túlélés egyedül lehetséges iránytűjének tekintik előbb- utóbb az álkurdokat. S ha az álkurdok egy külföldi birodalom ügynökeiként, fajtestvéreiként tevékenykednek, akkor már adva van a gazdasági, politikai, kulturális élet megszállása után a katonai és a rendőri hódítás lehetősége is: az idegenek nyers vagy rafináltan „modern” diktatúrájának biztosítására és bebetonozására.
Ebben a fázisban az asszimilációs színjáték szereplői – az álkurdok – hozzálátnak a kurd öntudat minden gyökérszálának kitépéséhez. Kimutatják, hogy a kurd nemzet nem is létezett valójában, csupán keverék népről beszélhetünk, amely a történelem folyamán mindig is képtelen volt a szilárd, szuverén állam megalapítására, szüntelen kudarcra, vesztett csatákra volt és van ítélve. Aki tehát a kurdság vállalása mellett dönt, az valójában a saját öngyilkosságára szavaz. Az újkurdok életre termettségéről, elhivatottságáról, sőt: felsőbbrendűségéről a kezükbe kaparintott tudomány és tömegtájékoztatás segítségével elképesztően dús legendáriumot szőnek, aki tehát az újkurdság útmutatásait követi, az nemcsak kimászhat a saját maga által megásott sírgödörből, hanem ott, helyben, a temetőben már meg is fogja az isten lábát.
A szláv és román álasszimilációnak ettől a forgatókönyvtől eltérő dramaturgiája miatt – e kérdéseket most figyelmen kívül hagyva – elég, ha az osztrák- német és a zsidó asszimiláció némely mozzanatára felhívjuk a figyelmet. A Rákóczi- szabadságharc leverése, a váraink felrobbantása után a XVIII. század második felében a Habsburgok olyan mértékben telepítették be Erdélybe a románokat, a Délvidékre a szerbeket, hogy ezzel tragikus végzetességgel – és tudatosan – megváltoztatták a nemzetiségi arányokat, s végső soron ez vezetett el Trianonhoz. A 48- 49- es szabadságharc bukása után – a Bach- korszakban – gyorsult fel a zsidóság keletről – és nyugatról – történő bevándorlásának folyamata, ekkor született meg a hun- avar- türk származásunk, őstörténeti identitásunk felszámolásának ötlete: lepénzelt és német származású tudósok segítségével, a finn- ugor rokonság elméletének kidolgozásával, a nemzet kisebbrendűségi érzésének tudatos kifejlesztése érdekében. Viszont a dákoromán hazugságelmélet szikrái a bécsi udvar sugallatára pattantak ki a román papság agyából. Az első világháborús összeomlás, a Habsburg- ház történelmünkből történt kiiktatása után az eddigi osztrák irányítású manipuláció a weimari Németország, majd a harmadik birodalom érdekében folytatódott. Ennyit a német asszimilációról. De ennél is többet beszélhetnénk a zsidóság asszimilációjának folyamatáról. Az 1840- es években a látványos asszimiláció, a zsidó tradíciókat megőrző magyarrá válás dominált a hazai közéletben, s valóban: ennek a korszaknak kiváló fia volt ilyen szempontból is például Löw Lipót rabbi történész, a 48- 49- es szabadságharc tábori lelkésze. S miközben a merkantil- urbánus szellemiség, a liberalizmus és a kozmopolitizmus a zsidóság körében egyre inkább tért hódít a 67- es kiegyezést s a 68- as emancipációs törvényt követően, Löw Lipót fia, Immánuel filológus, művelődéstörténész, Kiss József költő, A hét című lap szerkesztője – és sokan mások – még folytatják a reformkori zsidó magyar nemzedék által megkezdett asszimilációt, vagy legalábbis az integráció őszintébb szintjére emelik azt. Az urbánus- liberális- világfias szférákban lebegő Ignotus, az 1908- ban indult Nyugat szerkesztője nyilván más úton járt, mint Kiss József vagy a két Löw- rabbi. De az első világháború kitörésekor Ignotus még hazafiságtól tüzelő publicisztikát írt – átmenetileg változtatva ezzel a Nyugat apolitikus vonalvezetésén – a magyar érdekek védelmében. A fia, Ignotus Pál viszont az urbánus- népi vita tüzének egyik táplálója volt már a 30- as években, József Attila kenyéradó gazdájaként megtiltotta a költőnek, az urbánus Szép Szó szerkesztőjének, hogy a népnemzeti Válaszban is publikáljon. De érdemes az uszályokról, a zsoldos sleppről is szólnunk. Schöpflin Aladár, a Nyugat első nemzedékének vezető kritikusa, a széles skálán befogadó esztéta még szerencsésen tágította a Vasárnapi Újságnál magába szívott természetes konzervatívizmusával a Nyugat szellemi horizontját. Schöpflin Aladár fia, Gyula viszont már egyértelműen a harcos baloldali- urbánus körökhöz tartozott. S a „harmadik- nemzedék” képviselője, a Londonban élő Schöpflin György közgazdász már a hazánkat eltiporni akaró multinacionális tőke zsoldosa, ideológusa. A Schöpflin- család történetét ily módon az álasszimiláltak általi eredményes asszimilálás történetének is nevezhetjük: tehát fordított asszimilációnak. És tegyük hozzá, ma már a militáns polgári radikalizmus, a kunbélás bolsevizmus, a moszkoviták 45 utáni visszatérése, Rákosi, Gerő, Farkas Mihály, Révai József rémuralma, az ideológia, a kultúra és az oktatás terepét valójában Aczél György szellemiségének átengedő kádári puha diktatúra, ténylegesen – az egész világon egyedülállóan – cionista kommunista és szocialista uralom óta ez a fordított asszimiláció jellemző hazánkra.
Egyén és közösség
Az új nacionalizmusnak, vagyis a holnap nacionalizmusának lényegét a következőképpen fogalmazza meg Szabó Dezső: „Az emberi szolidaritás teljessége időben és térben egy külön, sajátosan egyéni történelmi műhely formájában. Abból a célból, hogy minden emberi érték; az ember minden termő adottsága beépüljön a közösség fejlődésébe.”
A Szabó Dezső- i definíció megértéséhez az egyén és a közösség fogalmát, s e két fogalom összefüggését kell megvizsgálnunk. Egyén és közösség nem két külön, egymással szemben álló, sőt, ellentétes fogalom, ellenkezőleg: az egyén és közösség fogalma csak elméletileg választható el egymástól, a kettő szoros kölcsönhatásban van egymással, időben és térben szimbiózist alkot, az egyik léte feltételezi a másikét. Az egyén születése pillanatától valamilyen módon a szűkebb közösségbe, a családba és a tágabba, a szülőföldbe, a hazába ágyazódik. Tudatos és öntudatlan létével, eszmélkedésével, érzelmeivel, reflexeivel a génjeiben hordozza, s meg is jeleníti az őt létrehozó közösséget és annak nemcsak közeli múltját, hanem több évezredes kollektív tudatát és tudatalatti világát is. S ahogy növekszik, tapasztalatokban gazdagodik az egyén, egyre több közösségi, nemzeti ráhatás éri, egyre több láncszemen, asszociációs ponton keresztül kapcsolódik egyre szorosabban a már letűnt nemzedékek hosszú sorának szellemi örökségéhez, s annál inkább teszi magáévá az életminőséget konzerváló tradíciókat, s vesz részt az ükapák és ükunokák mozdulatait idéző, örök időkig tartó körtáncban, életkavalkádban. A gazdagon kifejtett egyéni képességekből, tehetségekből a közösség, a nemzet arca rajzolódik ki végső soron, és fordítva: közösség, nemzet csak elvont fogalom az egyéni sokszínűség, vágy, akarat más- más minőségű összetevői nélkül.
„Egyén és közösség más- más oldalról szemlélt jelenségei az egyetlen valóságnak: az időtlen időkből beláthatatlan jövőbe folytatódó emberiségnek” - írja Szabó Dezső. - „És ilyen egyazonosságok mellett egészen üres szóharc egyiket vagy másikat fontosabbnak mondani. Hiszen az egyik egészsége: egészsége a másiknak is. Az egyiknek betegsége: betegsége a másiknak is” - fejezhetjük be az idézetet.
A közösség, a nemzet az egyén tehetségének leggazdagabb forrása. Egyetlen ősforrása: ezért olyan hazug, sápadt, silány minden talajtalan nemzetközi „kultúra” és „életfilozófia”. S csak a közösségben, nemzetben gyökeredző egyéni élet tud az emberiség egésze számára is gazdag termésű életfát felmutatni. Az „emberfa” termésének védelme, gazdagságának biztosítása érdekében tehát a következő célok megvalósítása szükséges.
1.Az évezredek vérségi, nyelvi, kulturális és történelmi egyesülésével termő értékek további alkotó folyamatait biztosítani. Az egyéni és nemzeti lelki alkat betegségeiből eredő kóros folyamatoknak a szervezett ráhatás eszközeivel gátat kell szabni, s az áthangolt folyamatokat az építés szolgálatába kell állítani. 2.Vigyázni, hogy a természetes léttől elszakadt technikai fejlődés ne szegényítse vagy sorvassza el az emberi életet, az egyénre, a nemzetre soha ne húzhassák rá a nemzetközi kényszerek szürke, uniformizált egyenruháját. 3.Biztosított intézményekkel az áldemokratikus zsákmány- állammal szemben az alulról, a természetes érdekközösségek felől építkező népállammal új életrendet teremteni, hogy – Szabó Dezsőt idézzem: - A nemzet minden tagja e lelki alkat szabad megélésével teremthesse meg legteljesebb egyéniségét. Hogy a nemzethez tartozást, a nemzet egységét, a nemzet jövő biztosítékát ne külső kényszerek jelentsék, hanem: a nemzet minden tagjának saját életérdekéből előösztönösödő belső mechanizmusa.” A nemzet csak így válhat más, magasabb rendű minőséggé, Szabó Dezső- i fogalommal: „Egy külön történelmi műhely munkásainak egyetemévé”, „a közös nyelv, közös kultúra, közös történelmi célok egységében”.
A zsákmány- állam áldemokráciája és a nyílt diktatúra
Mint ahogy az állam nem állhat a múlt jogán uralkodó érdekcsoportok, történelmi osztályok szolgálatában, s nem lehet a nemzet – és a világ piacán uralkodó részvénytársaság sem, ugyanígy nem szolgálhatja „bizonyos modern elképzelések mitologikus Behemótját” sem. Ez utóbbi kifejezésen az állam felfogását „egy gigantikus életeposszá” szövő önkényuralmi rendet ért Szabó Dezső, amely a részvénytársaság- államot a fasiszta és nemzetiszocialista diktatúrákba merevíti: a nemzettestbe áramló széles népi energiák tökéletesebb hasznosítása céljából.
Nem pusztán az 1938- as történelmi helyzet, a fasiszta olasz és a nemzetiszocialista német állam megerősödése vagy a spanyol falangizmus térnyerése kényszerítette Szabó Dezsőt a nemzeti diktatúrák természetrajzának megörökítésére. S nem is csak a magyarságra leselkedő germán veszély vagy a nácizmus iránti ellenszenv. Szabó Dezsőnek a nemzetiszocialista és fasiszta államról adott leírása ugyanis nemcsak pontos, hanem rendkívül tárgyilagos is. Ami a későbbi krónikásokról nem mondható el.
Szabó Dezső elismeri, hogy ennek a jobboldali, diktatórikus államalakulatnak „több szociális tartalma és akarata” van, mint „a történelmi elődjeinek”. A szocialisztikus frazeológia kétségtelenül emlékeztet némiképp a bolsevik demagógiára, a marxizmus- leninizmus szóhasználatának „kincsesházára”, de a valóságban tényleg ad „intézményes biztosítékokat” a munkásságnak „a munka jogainak védelmére”, s általában szociális szempontból, a kulturális fejlődés egésze szempontjából is jobban védi a dolgozó osztályokat, a kizsákmányolásnak sokkal inkább gátat szab, mint a kapitalista zsákmány- állam. De korlátozza az individuális önkényt, mohóságot és önzést is: mert lényegében az egyént teljes mértékben alárendeli a nacionalista céljait megvalósító Államnak.
Ám épp ez a teljes alárendeltség, az egyén, egyéniség atommá válása, felszívódása az új meg új célok felé induló állam gépezetében: ez az, ami a fasiszta ideológiát és birodalmakat degradálja az ideális államot, az egyén és a nemzet harmonikus kiteljesedésének lehetőségét kereső gondolkodó ember szemében – függetlenül a fasiszta és nemzetiszocialista rendszerek 1938 utáni ténykedésétől, amelyről Szabó Dezső a tanulmánya megírásakor még nem tudhatott. Hiszen a fasiszta típusú államban kétségtelenül a nemzetét szolgálja az egyén, de az individuum testi- lelki életének minden mozzanata az állam céljai felé irányul, vagyis az egyéniség „élettermése” teljes egészében az előre kijelölt célok rekeszeibe illeszkedhet csak bele. Az egyén születése pillanatától a haláláig alárendeli magát az államnak, amely igaz, gondoskodik is róla. De ennek a gondoskodásnak iszonyú ára van: a gazdagon termő egyéni élet, az eredetiség feladása. „Az Állam egy folyton épülő, mindig képtelenebb arányokban diadalmaskodó Déva vára és minden teremtett lélek: a csecsemő, az ifjú, a meglett ember, az öreg, a nő és a férfi: mind, mind csak Kőmíves Kelemennék: akiknek csak az az értelmük, hogy beépítsék őket e mindenek fölé rohanó vár testébe” - írja Szabó Dezső.
Hiába szűnik meg a kitermelő nemzet és a kitermelt nemzet kettősége, hiába áll a „nemzet minden eleme közvetlen viszonyban” az állammal, hiába van egyetlen kitermelő, az állam, amelynek jogrendje biztosíték a nemzet minden tagja számára. Hiába, hogy az állam nem tűrheti el egyes érdekcsoportok zsákmányolását bizonyos kitermelt csoportok rovására, hiszen ez esetben a mindenható Állam önmagát lopná meg. A gyakorlatba átültetett elmélet és a megélt gyakorlat szociális etikája ugyanis minduntalan beleütközik a mindig „új eposzokra zúduló erő- Állam” által kényszerűen életre keltett új elit – egyre szaporodó, és a nibelungi hőstettek érdemei révén már- már a leszármazottakra is átörökíthető – kiváltságainak falába. Először csak az egyéniség, aztán pedig már az egész nemzet zúzódik halálra a hősi eposz hömpölygését hirtelen lezáró zsilipfalon. Hiszen az egyre robusztusabb állam csak egyre gigantikusabb célok felé törhet óriás szervezetében lázas sejtnövekedéssel: mert a békés építkezés ritmusa a sejtek leépülésének, az öregedés, a halál képzetének rémét jelentené számára. Ez egyébként minden diktatúra organizmusának élettani törvénye: az ókortól napjainkig.
A holnap nacionalizmusa és a demokrácia
A jobboldali, a nemzet és az egyén közé egyenlőségjelet tevő „erőállamok” a legfontosabbról feledkeztek meg. Arról, hogy „a közösség csak azokban a folyamatokban határozhatja meg az egyéni alkotást”, amelyeknek célja, logikája már az egyén lelki mechanizmusának belső parancsává változott. Viszont a kapitalista zsákmányállamok – és tegyük hozzá: a kommunista diktatúrák – oly mértékűvé fokozták a kitermeltek nacionalista és internacionalista kizsákmányolását, az eszmék, értékek és a hit iránti természetes tájékozódást olyan monumentális, világméretű manipulációval tették lehetetlenné, a demokrácia intézményrendszerét oly diktatorikus módon és mértékben állították egy szűk uralkodó nemzetközi elit szolgálatába, hogy minden valószínűség szerint előbb- utóbb elkerülhetetlen lesz – ugyancsak világméretekben – az államot és az egyént új szintézisbe emelő tekintélyelvű konzervatív nemzetállam létrehozása. Amely kezdeti fázisában nyilván nem lesz – nem lehet – tökéletes, mert kényszerűen korlátozni fogja az egyéni célokat, vágyakat, hiszen ezeket átmenetileg a normálisnál nagyobb mértékben kényszerül a tudatosan szétrombolt közösségi, nemzeti életkeretekbe visszaáramoltatni. Szabó Dezső is ír erről: „bizonyos nemzetek életében” és „bizonyos történelmi pillanatokban” - hangsúlyozza: átmenetileg – szükség van erre. Nagyon valószínű, hogy a mi tudatosan pusztított népünk számára ez a történelmi pillanat rövidesen, így is a huszonnegyedik óra utolsó percében jön el.
Valószínűleg a tekintélyelvű nemzetállam biztosította átmenet után tud a holnap nacionalizmusa, vagyis a „meghamisított demokrácia helyén a valódi emberi és közösségi együttélésen alapuló demokrácia kibontakozni. Amelyben az egyén gazdagon termő képességét, tehetségét tudja a nemzete javára kibontakoztatni, s az ehhez szükséges életfeltételeit a nemzet egészének érdekeit szolgáló, valóban demokratikus állam szavatolja majd. A nép viszont nem oszlik meg többé „kitermelőkre” és „kitermeltekre”, hanem a nemzet egységes „munkaegyetemé” válik az alulról, a természetes közösségek felől építkező valódi demokráciában.
Ez így: tökéletes harmóniát sejtető utópia csupán. Hogy az utopia valósággá váljon, ahhoz a magyarországi történelmi helyzet ismeretében elkerülhetetlen lesz a nemzeti erők országos választáson aratott győzelme után az átmenetileg funkcionáló tekintélyelvű nemzetállam nagyon gyors kiépítése, a gazdasági, politikai és kulturális élet egészét tekintve már régóta magyarellenes diktatúrába merevült, multinacionális és egyéb idegen érdekeket szolgáló áldemokrácia korlátozása. A pusztulás megállítása.
Szabó dezső „a nemzeti munka egyeteméhez”, vagyis a valódi demokráciához eljutott kis nemzetek összefogásában látja a jövő Európájának sorsát: s ezen belül a magyarság sorsát is. Óvja a magyarságot az őt elnyeléssel fenyegető nagyhatalmaktól. Csakhogy: a XX. század végén, az angolszász és európai álcában egyaránt fellépő multinacionális tőke világuralmának korában lehetetlen eme monstrum ellen pusztán önmagunkra hagyatkozva fellépni, az irányunkban bizonyos jóindulatot tanúsító nagyhatalmak, gazdasági erőközpontok koordinátáit figyelembe nem venni. A nagyhatalmak és gazdasági centrumok, erőközpontok figyelembevételénél három szempont érvényesülhet szerintem. Először: a geopolitikai helyzetből is adódó tradicionális barátság és érdekazonosság vagy érdekhasonlóság elve. Másodszor: lényeges, hogy a magyar érdekekkel szinkronban levő nagyhatalmak, gazdasági erőközpontok állami szinten, vagy legalábbis a radikális jobboldaliság, majd az új demokrácia felé mutató társadalmi változásokat előkészítő pártszerveződések szintjén tudjanak tényleges vagy legalább potenciális garanciát adni a hazánkat gyarmatosításra kiszemelt multinacionális hatalom elleni közös fellépésre, védekezésre. Harmadszor: garanciák kellenek arra nézve is, hogy eme nagyhatalmak, gazdasági erőközpontok ne veszélyeztethessék szuverenitásunkat, tehát bizonyos földrajzi távolság például mindenképpen kívánatos.
Ha mindezeket a szempontokat figyelembe vesszük, akkor a Magyarország nemzeti céljait segítő komponenseket nemigen lehet a Németország- Oroszország – a távol- keleti – és az iszlám erőközpont szabálytalan „romboidjának” négyszögén kívül elképzelni. Hozzátéve ehhez azt a fontos szempontot is, hogy az USA- ban jelenleg megindult konzervatív, újjobboldali változások is alapvetően módosíthatják ezt a képletet. Hiszen Magyarország gyarmatosításának, az ország kiárusításának, a magyar szellemiségű állam likvidálásának tervét – a londoni City és Izrael mellett – eddig elsősorban a New York- i Wall Streetről irányították. A ragadozó akkor is ragadozó marad, ha a multinacionális, balliberális jellege helyett a nacionalista vonások kerülnek előtérbe – mondhatnánk. Csakhogy egy újkonzervatívvá váló nagyhatalommal a nemzeti érdekeinket már reálisabb dimenziókban lehet majd egyeztetni, vagy legalábbis ezzel az új USA- val a „jóindulatú semlegesség” szintjére feltétlenül el lehet jutni.
S végül, de nem utolsó sorban, a Szabó Dezső- i koncepció kiemelkedő jelentőséget tulajdonít a szomszédos kis népekkel újrarendezett kapcsolatainknak. Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a korai feudalizmustól kezdve a zsákmányállam különböző fokain át a sajátos balkáni és közép- kelet- európai „részvénytársaság- államokig” a tömegnacionalizmus olyan mértékben itatta át ezekben az országokban a „kitermelők” mellett a „kitermelteket” is, hogy a „holnap nacionalizmusának”, a valódi demokráciának a szellemisége még hosszú ideig e népek jó részét nem fogja megkísérteni. Ezek olyan történelmi, geopolitikai realitások, amelyeket lehetetlen figyelmen kívül hagyni. De ez nem azt jelenti, hogy teljes egészében ellenséges gyűrűvel vagyunk körülvéve. Ausztria, Horvátország, Szlovénia esetében éppen az ellenkezőjéről van szó, Ukrajna vonatkozásában pedig talán inkább közömbösségről beszélhetünk. S a szakadozott, még nyilván hosszú ideig kirajzolódó félkaréjon át is tudunk nyúlni: az ellenséges vonal mögött barátok is sorakoznak. Érdemes ezen elgondolkodnunk: mert Magyarország mindig volt, független Magyarország ma nincs, de rövidesen újra lesz.
Czére Béla
(Júliusi Magyar Fórum, 1995. - Szabó Dezső Tudományos Konferencia 1995.)