Utazásaim Szabó Dezsővel

 

„ A magyar szeret jó fiú lenni. Hiszen ezért fizetett rá Istenre, királyra, államra, rendiségre, demokráciára, mindenre, ezért lett a világ leghűségesebb altiszt- nemzete. Minden szolgálatra kész, minden buzgóságra képes, minden tűrést elbír, ha parancsolója szemében ott látja a minősítést: jó fiú vagy!”

 

Szabó Dezsőt idéztem!

 

Járom az országot, kísérem az írót, aki már nem ír novellát és regényt, nem írja híres színpadi műveit. A modern magyar irodalom legkiválóbb szerzője ő, kegyetlen, sötét korszakban játszották darabjait a pesti színházak. Groteszk és abszurd, de mindenképpen valóságos figurái vizet ígértek nekünk a sivatagban. Irigyelték a szerzőt. Irigylik máig, pedig darabjait már régen sehol nem játsszák. Minden idők abszurd és groteszk világáról, a mai magyar valóságról beszél mostanában politikai nagygyűléseken. Szabó Dezső örököse ő. 1997- ben, a napokban mondta a magyar kisvárosban a hihetetlen történeteket. „Véget ért a nagy rablások korszaka. Jönnek a választások! És majd pattogatott kukoricát szórnak szét a nyugdíjasok között, akik ma az éhhalál szélén fél liter tejjel tengetik életüket. A magányban és kiszolgáltatottságban tartott nyugdíjas az adományért leszavazza majd unokája jövőjét. És látjuk, százszor látjuk a jelenetet: az értelmiség kezéből kicsavarják a tollat, az orvos kezéből a sztetoszkópot, a tanár alól elviszik a katedrát. A többiek meg nézik és lapítanak, és reménykednek, hogy én majd megúszom...” Mert a magyar szeret jó fiú lenni... És az értelmiségi hallgat. Hallgat arról, hogy eladták a munkás gyárát, a gazda földjét, a beteg kórházát. És ma mondja az egykor ünnepelt író: „majd a maradék ki nem rúgott értelmiségi, munkájától meg nem fosztott munkás, a kórházban véletlenül megtűrt orvos kap valamit, filléreket az elrablott milliárdokból. Lesz majd reálbérjavítás. A rászedhető jámbor magyar meg elfelejti, mi történt a 10 éve szabadnak hazudott hazában. Mi történt 1996- ban. És már nem emlékszik majd a gyerekétől elvett iskolára, a bezárt kórházra, ősei földjére. És nem emlékezik, mert már emlékezni sem mer meg sem született gyermekére.”

 

Vidéki városokba kísérem útjaira az egykor ünnepelt magyar írót, aki ma „muszáj Herkulesként”, magányos magyarként politizál.

 

Éjfél elmúlt 2 órával, mire Budapestre, otthonainkba érünk. Otthon? Nem jön álom a szememre, álmot is régen látok. Anyám arcát szeretném látni, Tóth Ilonáét. Amióta meghalt, egyszer sem álmodtam róla. Álmot szeretnék látni, hogy érezzem a biztonságot, a szegénységben is diadalmas életet. De Tóth Ilona is az abszurd lehetetlen világban ment el. A liberális terrorlázadás gyilkolta meg 1990 őszén. A völgyvárosban, Miskolcon is 1990 októberében megbénították az életet. Nem jártak autóbuszok, közlekedni nem lehetett, taxik sem jártak. Taxisblokád volt. De közelgett mindenszentek ünnepe és a halottak napja, így az öregasszony ölben és háton cipelte a temetőbe férje, lánya, szülei és testvérei sírjához a virágokat, a nehéz koszorúkat. Halottak napján, mint mindig, hite parancsára ünnepelte volna az elmúló életet. A cipekedéstől, a terror rémületétől, ott a sírok mellett hasadt meg a szíve. Halála óta nem látom az arcát, álmomban nem tudom felidézni tekintetét.

 

Ébren fekszem, forgatom, fogdosom, lapozom az ágyam mellett lévő könyveket. Mille Mária beszéde szakasztott olyan, mint Tóth Ilonáé. Mille Mária Szabó Dezső édesanyja. Kezemben a könyv, Szabó Dezső: Életeim. Ismét idézem Szabó Dezsőt, Mille Mária szavait.

 

„Ez a magyar nyelv legrégibb temploma, Dezső, a Nemzeti Színház, Magyarország legelső állandó színháza. Mi már akkor állandó templomot tudtunk állítani a magyar nyelvnek, mikor a fővárosban és máshol még mindig a borzasztó német nyelvvel gyötörték a szegény magyarok füleit. Látod fiacskám, hősies férfiak és nők szüntelen serege vállalva a nyomorúságot, az éhséget, még szüleik átkát is, jött ide, hogy holtig hű szolgái legyenek a magyar nyelvnek, a magyar művészetnek. És mi, kolozsváriak, méltók tudtunk mindig lenni ezekhez a hősökhöz és szentekhez. Mi befogadtuk őket magunk közé, szerettük és tiszteltük őket. Nincs olyan egyszeri ember Kolozsvárt, aki ne hozna szívesen áldozatot ennek a színháznak. Ugye, rajkó, mindig fogod szeretni Kolozsvárt, és szeretni fogod ezt a színházat?

 

Aztán egyszerre egyetlen nagy szív lettem, és az élet minden mély orgonája átzúgta ezt a szívet. Ott állt előttünk az ősi református templom és a kollégium roppant zöld kockája.

 

Elmúlhatatlan örök pillanat: örök formát adó, örök mozdulásra lendítő, örök formát adó, örök mozdulásra lendítő, örök tanítást mondó. Azért tudtam hős, tiszta és magyar maradni egy ádáz haragú sors minden förgetegei közt: mert ezek az örök kövek múlhatatlan szavakat mondtak a gyermekeknek. És most is, az 50- 60 éves férfi, akinek szemei már nem látnak illúziókat: majdnem minden éjjel az álom felszabadításában e kövek közé menekül, itt keresi a régi szívek melegét, a régi szavak biztatását, megroncsolt, megtagadott, sziklákra vetett élete értelmét.

 

Mély csend meleg puhasága szállta meg az örök szeretet utcáját. Az utca két szélén, a gömbölyűre nyírt akácfák kedves, hervadt mosolygással hallgatták az ősz lassú lépéseit. A csúcsíves öreg templom barna felnyúlása mérhetetlen forró könyörgés volt, és mindenki szíve ott volt a könyörgésben. A kollégium fakult, zöld homlokán ott világlott az írás: Litteris et pietati Sakrum. És a vén kövekből omlott a múlt; rég elpihent hősök életépítő szeretete, a rég elhamvadt tűzhelyek családi gyűjtő melege. Időtlen, alaktalan ősemlékezés távoli kürtjei hívták a gyermek lelkét egy ragyogó eposz felé.”

 

Éjszaka van, álom nem jön szememre, és már nem a kolozsvári színházra gondolok, hanem a budapestire, a Nemzetire. Szabó Dezső örököse 1990- ben arról beszélt a Rádióban, a műsoromban, a Nemzeti Színházból majd Városi Színházat csinálnak, Budapestből meg nemzetközi bazárvárost. Változik a világ, német szó helyett majd hunglis- jiddis nyelven játsszák a Lear királyt. Éjszaka van és jéghideg. Megfagy a lelkem. Próbálok felmelegedni, lányaimra gondolok, ahogyan Szabó Dezső nevezi a gyermekeket, az életbimbócskákra, a vidámság- galuskákra, a göcögő kis szirmokra. Boldog Isten, de szép is az élet folytatása. De vajon nem lopták- e már be a legféltettebb, a legjobban őrzött életzugunkba, a családba, a családokba is az árulást?! De igen! Magyarországon is érvényesítik az idegenek ősi parancsukat. Öld meg ellenséged, de ha nem tudod, vedd feleségül lányukat. És az anyákból kitépik a gyermeket, és janicsárt nevelnek belőle. Ebben a janicsárban még él az egyetlen magyar ösztön; légy jó fiú! Az lesz, az idegenek számára.

 

Másnap újra útra kelünk. A lélegzetelállítóan szép zalai tájon járunk. Itt már a földet hamis papírokkal idegenek birtokolják. És mondja az író a színpadról, több száz ember vele szemben, nincs hová hátrálni, mert pusztuló nemzet lettünk. Néhány évtized és csak 6 millió magyar marad. Nyelvünk sem lesz, irodalmunk sem. S innen én folytatom magamban, … és egykori munkahelyemen, a stúdióban szól majd a hang: „Esszét moderáltam a költőről, Arany Jánosról. Szori. Nem volt neki globális piédzsdije. A bennszülöttek műsorát hallották. OK magyarok? Hy!” A legnagyobb bűn a lélekgyilkolás. És folytatja az író, a hatalom szembeállítja a föld népét a gyárak népével, a tanárt az orvossal, apát a fiával. A szülők meg elfelejtik szerelmüket. A felnőttek elfelejtik a szerelmet. A legnagyobb bűnt az értelmiségiek követik el saját népükkel szemben. A legkeserűbb az értelmiség árulása. Az értelmiség elfelejtette a szót, az Igét. Egyszerre két urat nem lehet szolgálni. Egyszerre nem szolgálhatjuk a Mammont és az Istent. Az értelmiség Isten helyett az idegen kultúrának hódol megalkuvásból, gyarlóságból és gyávaságból. Egymás kezéből tépik az alamizsnaként közéjük dobott papírpénzeket. Magyar, gondolkodj! - mondja az író. A színházteremben nincs dörgő taps. Az emberek nem emelik vállukra a pártvezért. A csendet vágni lehet. A csend nagyon sűrű. Csak lenne egyetlen fojtott zokogás a teremben, ki tudja mi történne a következő percekben az emberi sokaság lelkében.

 

Újból jóval éjfél után ismét otthon. És ismét az álmatlanság, ismét a nyugtalanság. Könyvek, könyvek mellett. Előveszek egy másik Szabó Dezső kötetet: Segítség. Hadd idézzem:

 

„ És mégis kérlek, anyából szakadt ember, anyai mellen szoptatott lélek: szabadulj rövid időre, az étvágy és a vér, a hit és a rögzött vélemény nehéz lökéseitől. Légy csak ember: nyitott szemű igazság, szánalom és sebezhetetlen jóság. Olyan lélekkel hajolj ezekre a fájdalmas lapokra, amilyennel az édesanyád életét akarnád megmenteni. - Nem mond ez a könyv sem gyűlöletet semmilyen anya- fia ellen. Életből, munkából kizárást nem kíván semmilyen vér ellen. Minden küzdő ember benne van életem ölelésében, s rokonnak látom a tragikus ember minden arcát. De fáj nekem az Ézsau- magyar.

 

De fáj, sajog, éget, de éjszakáim lidércnyomása, nappalaim láza a mostoha faj: Európa tépett, rongyos, kilökött Hamupipőkéje. Olyan sajátos szépségű arc, ősi kincsű lélek, dúsan termő jóság. És minden szépsége el van rejtve a világ lelkétől. És minden kincse ügyes- másoknak lakodalom, s neki örök nagypéntekje van. És minden jósága ravasz- másoknak jövő, neki átok és koldusbot.

 

Nem azt akarom, hogy más vér fölött uralkodjék. Azt akarom, hogy más vér ne nyomja szegényt. Nem azt kívánom, hogy elvegye mások vetését. Könyörgök: hogy ne vegyék el az ő munkája falatjait. Nem mást akarok hontalanná tenni. Segítségért kiáltok, hogy más ne túrja ki arról a földről, mely szenvedő munkásapái porából állt össze. Íme, nyilván mondom: jöjjön minden vérű tiszta szándék, minden ősű erős gondolat, minden anyájú hősi elszántság a magyar munka, a magyar nyelv, a magyar jövő munkás egységébe. Mi legyünk az emberiség legszélesebb ölelése, a mi alkotásunk teljék fel az ember minden színével. Nem azt kívánom, hogy a magyar tűzhelynél hátrány legyen az, hogy valaki más vérű. Azt kérem: ne legyen előny az, hogy valaki nem magyar.

 

Ó, elátkozott és meddő marad az én magyarságom is? Hiszen ez a magyarság az egész ember megteljesedése.

 

És az én magyarságom benne van az emberiség igazságtételében. Nekem nem kevert múltú úr a magyar, akinek élvezet az élet, mert őseinek tépő karmai voltak, és tudtak jogot építeni ezekhez a karmokhoz. Nekem nem az a magyar, aki élvez, aki kizsákmányol, aki élősködik. Nekem az a magyar, aki dolgozik, aki hivatalban, iskolában, gyárban, műhelyben s künn, a széles mezők barázdáinál csiholja az emberek kenyerét. Nekem a tízezer boldog nem magyar. Nekem magyar: az élet 8 millió verejtékes gladiátora. Kaput döngető jog, jogot követelő munka, emberi nagy igazságtétel az én magyarságom.

 

Ó elátkozott és meddő marad az én magyarságom is? Mikor szánalom a végtelen emberi nyomorúság iránt.”

 

Itt van a kezemben a könyv. Most jelent meg a könyvhétre. Itt a kezemben az Evangélium, az Ígéret. Él szívemben a reménység. Hála érte Püski Sándornak és élete párjának, Ilus néninek. Köszönjük könyváldásaitokat.

 

Tegnap ott voltam a könyvsátraknál. Vörösmarty Mihály szobrának talapzatánál. És hosszú embersor kígyózott egyetlen könyvsátor előtt, Püskiéknél. És az író, az egykor ünnepelt író dedikált. Tüntetésből sorakoztak és várakoztak az emberek órákon és napokon keresztül. Ez a kígyózó emberi sor, ott a Vörösmarty téren olyan volt, mint a vízözön után a szivárvány. A szivárvány – mint tudjuk – ígéret. Lesz katarzis.

 

Győri Béla

(Havi Magyar Fórum, 1997. július 60- 62. o.)