1. Latinovits és Szabó Dezső

Latinovits és Szabó Dezső
 

 

Színészek örök fájdalma, hogy művészetük a pillanat teljességének művészete, ami elszáll a pillanattal, a múló idő szárnyán. Mióta kép- és hangrögzítés létezik, azt is tapasztaljuk, hogy akkor is megfakul művészetük, ha megőrzi a filmszalag, a hangtekercs. Az idővel változik az ízlés, a stílus, megkopik, vagy éppen nevetségessé válik a hatás.

 

A zseni persze más. A zseniben ott az isteni erő, a sanctus spiritus. Az nem kopik. Zsenink eddig csak egy volt – nagy és nagyon nagy színészünk sok – Latinovits Zoltán, a színészkirály. A legizgatóbb feladat kikutatni zsenialitását, mert az emberben kiirthatatlan igény mocorog, hogy valamiképpen részesüljön az alkotó szellemből, az isteni teremtésből. Tehát vizsgálja, boncolja, elemzi, vagy szerelmesen imádja, rajongja – meg akarja érteni, hátha akkor magából is elő tudja teremteni.

 

Mivel a színész- zseni elsősorban különleges egyéniség, ember- hatvány, még fokozottabban érdekes személyisége, mint mondjuk egy festő vagy költő esetében, aki nagyon más lehet “civilben”, mint művészetében. Milyen szellemi rugók mozgatták Latinovitsot, milyen elemekből táplálkozott művészete, elemi erejű egyénisége, amely a legócskább szocialista filmből, legérdektelenebb mondatából, cigarettára- gyújtásából is úgy süt, mint a kályha télen?

 

Összegyűjtött írásaiban, a Magvetőnél 1985- ben megjelent Emlékszem a repülés boldogságára című könyvben kutatom szellemi táplálékának összetételét. Meglepetés ér. Ahol nem szakmai témákról szól, hanem személyes önmagáról, többször felbukkan Szabó Dezső neve, gondolatai, idézetek műveiből. Gondoljunk bele! A hatvanas- hetvenes években, a legsötétebb szellemi posvány korában, amikor félreérthető szavakért is meghurcoltak gondolkodó embereket, eltiltottak írástól, alkotástól művészeket, az ország hiába elnyomott, mégis vezető színésze, akinek minden megnyilvánulása tömegekhez jut el, folyamatosan “szabódezsőzik”. Micsoda bátorság , milyen mély belerögzöttség kellett hozzá!

 

Az összeférhetetlennek titulált, fegyelmikkel és kritikákkal, félreszorítással és silány szerepekkel megráncigált, saját különlegességét azonban tisztán érző Latinovits kereste a fogódzókat önmaga megőrzéséhez, átmentéséhez a tehetségtelen irigyek közt. Ehhez találta meg lelki társnak a másik öntörvényű óriást, Szabó Dezsőt (és Adyt, de ő a szakmai részhez tartozik).

 

Az Úttalan utakon c. írás az akkor bontakozó Kaposvár- jelenség kapcsán (Latinovits nem volt elájulva tőle) így ír¹: “sokszor eszembe jut a nagy magányos filozófus, Szabó Dezső is: “Minél nagyobb az egyéniség, annál inkább közösség. Tehát az egyéniség nem az egyediség, a különösség fogalma...” “Szabó Dezső egyik alaptétele volt, hogy a nagy egyéniséget a faj termi, a nemzeti kultúra szökkenti szárba, nem pedig valamely különleges bokréta, amelyet éppen annak a nemzetnek a kalapjára biggyesztett a sors véletlen- járó keze, holott máshová is tehette volna. Ezt a gondolatot Latinovits is vallja, a könyvben többször leírja, hogy a magyarság fogalmát ismét tisztázni és élni kell a modern korban is, nem rosenbergi és kaganovicsi alapokon, kultúratermő gyökér- mivolta okán. Előbb nációnak kell lenni, hogy internacionalisták lehessünk – próbálja védeni szegény tán ügyetlenül az alapjában igaz gondolatot. Egyáltalán, a kor jellemzőjét, a kommunista hűségköröket latinovits sem kerülhette ki, ha nyomtatásban akarta látni írásait. Azonban világosan érződik, hogy a kommunista, szocialista “elköteleződést” mindig a közösség, a magyar közösség iránti szeretetnek értette, s nekünk is így kell értenünk. Nemigen lehet másként, hisz “másságát”, önazonosságát is írásba adta, amikor Debrecenbe kerülvén megjegyzi: elfogadták, bár messziről jött ember volt: pesti, úr, és építész. A földbirtokos apa (Latinovits Oszkárcsaládjának Délvidéken voltak hatalmas birtokai), a katolikus úri neveltetés nem éppen Lukács György- i életútra predesztinálja az embert... “Szegény” Lukács Györgyre tesz is egy lesajnáló megjegyzést², a “nagy esztétikus” mennyit küzdött a “provincializmussal”: mint kívülről jött ember, mennyire nem értette a művészet egyik alapvető és legfőbb forrását, a saját eredeti kultúrát! Ezt Latinovits Szabó Dezső olvasásával talán már a gimnáziumi évek alatt tisztázta magában. A fenti idézetet egyébként Szabó Dezső: Életeim című önéletrajzi regényében olvashatta, tartalmilag idézi, valószínűleg az 1965- ben megjelent, “revideált”, azaz Nagy Péter szerkesztő által meghúzott, és még abszurdabbként: beleírt(!) kiadásából, a II. kötet 104. oldaláról.

[1 Emlékszem a repülés boldogságára, Magvető 1985, 430. oldal. Első megjelenés, eltérésekkel a kézirattól: Vigília, 1976. február- június
2 I. m.: 169. oldal]

 

De ha már itt tartunk, tegyünk rövid és érdekes kitérőt Szabó Dezső és a színház kapcsolata felé. Szabó Dezső nemcsak személyében volt exhibicionista, rokonságában tudhatta az egyik legnagyobb kolozsvári színészt, E. Kovács Gyulát (akinek a legszebb színészhalál jutott ki: Petőfi halálának 50. évfordulóján szavalta a segesvári csatatéren Petőfi versét, s egyszer csak összeesett és meghalt. Így kell ezt csinálni.). Szabó Dezső sok írásában foglalkozik színházzal, színészekkel, a tehetség és egyéniség kérdéskörével. Ostorozta a színházi gyakorlatot, amely a sosem tolakodó tehetséges magyarokat félrenyomva érdemteleneknek ad nagy szerepet, előrejutást, például Beregi Oszkárnak, vagy – a később Szabó Dezső életművén bosszút álló, a becsületes Szabó Dezső- kutató Budai Balogh Sándort börtönbe juttató, könyvtárát einstandoló, működéséért akadémikusi címmel honorált Nagy Péter apjának – a Nemzeti Színház színészének, Nagy Andornak.
 

Latinovits kivételes, védeni való nemzeti értéknek tartja a művészt (és még inkább a gyengébb nem választottját). Itt is, másutt is felbukkan a választottság fogalma – amely szintén könnyen köthető Szabó Dezsőhöz, például a Kiválasztás c., 1937- ben a 29. számú Ludas Mátyás Füzetekben megjelent tanulmányához.