1. Szabó Dezső az ideológus
|
Szabó Dezső, az ideológus
|
Holott korának ünnepelt írója volt, Elsodort falu az első igazi magyar bestsellernek tekinthető. Szabó Dezsőnek tudatmeghatározó szerepe volt, generációk nőttek fel abban a gondolati koordinátarendszerben, melyet ő teremtett meg. Sőt, iskolaalapítót is lehet benne tisztelni: abban még ellenfelei is egyetértenek, hogy a két világháború között népi írók irányzata Szabó Dezső – Móricz Zsigmond - Ady Endre triász gondolatvilágából merített legtöbbet, ők határozták meg a mozgalom eszmei iránytűjét. Nem véletlen, hogy a politikai hatalom is igyekezett megnyerni őt magának, igaz, kis sikerrel. A kormányzóval töltött teadélután eredménye volt a katonai nyomdában napvilágot látott Panasz, amiben azonban jelezzük: ahogy lehet ma már együtt szeretni és tisztelni Kossuthot és Széchenyit, úgy lehet egyszerre értékelni Szabó Dezsőt és az általa kikarikírozott Bethlen Istvánt vagy horribile dictu Gömbös Gyulát.)
A Szabó Dezsőhöz való hivatalos viszonyulás, vagyis a magyar politikai gondolkodás főáramának viszonyulása az utóbbi évtizedekben párhuzamosan érvényesül az elhallgatásban, félremagyarázásban, valamint a szellemóriás jelentőségének lecsökkentésében, életműve lényegének egy- egy szeletre való leszorításában (lásd: “Szabó Dezső, a pamfletíró”, “Szabó Dezső, a novellista” stb.).
Címválasztásunk látszólag ez utóbbi kategóriába illeszthető, ezért el kell oszlatnunk az ezzel kapcsolatos gyanút: Szabó Dezsőben nem azért keressük az ideológust, mintha nem becsülnénk benne az írót, a művészzsenit, hanem azért, mert messzemenően elfogadjuk a Mester véleményét a L'art pour l' art művészetről (amit a gyufáskatyula- gyűjtésnél is alacsonyabb rendű monomániának tartott), illetve általában az irodalom, a zseni funkciójáról, amit röviden programadásnak lehet nevezni. Márpedig az ideológust ebben lehet megragadni: világos politikai program megfogalmazásában. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy Szabó Dezső aktualitása, mondanivalója a mának éppenséggel politikai- ideológiai üzenetén keresztül érthető meg.
Az ideológus Szabó Dezsőt három oldalról közelítjük meg.
1.Mindenekelőtt cáfolnánk azt a közkeletű olvasatot, amit ma a közoktatásban forgalmaznak. Ez a “faji szocializmus” fantomképe.
2.Másodszor felrajzolnánk egy ideológiai koordinátarendszert, a klasszikus bal- jobb skálát egy négyosztatú mezőként értelmezve, s ezen helyeznénk el Szabó Dezsőt.
3.Végül megadnánk az életmű szerintünk érvényes ideológiai kulcsmozzanatát a nemzeti utilitarizmus fogalmának körülírásával, ami egyébként messzemenően rímel annak a pártnak az alapállására, mely ma is Szabó Dezső gondolati örökségének első számú megjelenítője a magyar politikai palettán.
A “faji szocializmus” az egyik lehetséges – igaz, felszínes – olvasata Szabó Dezső politikai alapállásának. Ezen olvasat megalapozottságát és érvényességi határait igyekszem rögzíteni a továbbiakban Szabó Dezső- i életmű egészének vizsgálatával.
A “faji szocializmus” meghatározás azt sugallja, hogy az író gondolatai eszmetörténetileg koherens egészet alkotnak, és elhelyezhetők e két kategória által meghatározott ideológiai pászmán. Az egyszerűség kedvéért bontsuk szét elemeire e meghatározást, és egyenként vizsgáljuk érvényességi körüket.
Szabó Dezső “fajelmélete”
"... esszéiben, vitatkozó publicisztikájában gyakran használta a faj fogalmát, amit magyarázói rendszerint érvül használtak fel ellene (...) Szabó Dezső a magyar fajon azokat értette, akik nem részesei a politikai vezetésnek. Elsősorban a dolgozó osztályokra, főként a parasztságra gondolt. Az ilyen értelmű használattól teljesen idegen a fasiszta fajfogalom. Szabó Dezső egyébként nem hitt semmiféle felsőbbrendűségben, s ellenezte a numerus clausust.” (Fábián Ernő)1
[1 A hitvitázó ideológiája. In.: A példaadás erkölcse, Kriterion, Bukarest, 1984, 185. o.]
Szabó Dezső politikai esszéírói életművét – különös tekintettel a “fajiságra” alapozott világképre – három korszakra bontanánk, melyen belül alkorszakok is megállapíthatók. Az első a nyugatos indulástól (1911) az Auróráig tart, felöleli az első zsengéket, a világháború alatt írott, immár elvi alapvetéssel kísérletező tanulmányokat – ezeket foglalja össze a húszas évek elején kiadott Tanulmányok és jegyzetek (1920), valamint az Egyenes úton (1920) című tanulmánykötet – egy kisregényt (Nincs menekvés, 1917), valamint két nagyregényt (Elsodort falu- 1919, a Csodálatos Élet – 1920), több novelláskötet (Napló és elbeszélések, Mesék a kacagó emberről, Ölj!, Jaj!), valamint a korszak lezárásaként a talán legkiforrottab tanulmánykötetet, a Panaszt. (1922)
A második korszak “Az új ideológia felé” c. tanulmánnyal kezdődik, átível az aurórás, valamint az előörsös korszakon, és a Ludas Mátyás Füzetek elindulásával (1934) zárul. Idetartozik a Segítség (1926) c. nagyregény, valamint a Megered az eső.
Harmadik korszakát Szabó Dezsőnek a Ludas Mátyás Füzetek megjelenése fogja át. Ez már a politikai periferizáltság időszaka. Az egypengős füzeteknek még ezer előfizetője sem volt, példányszámát, ezret alig vagy egyáltalán meg nem haladóra becsülik.
Ezzel együtt e korszakban láttak napvilágot a legkoherensebb szövegek, ritkultak a saját jelentőséget kissé túldimenzionáló, bár kétségkívül impozánsan magabiztos megnyilvánulások.2 Az Életeim című önéletrajzi, befejezetlenül is több mint ezer oldalra rúgó regényt, s néhány szösszenetet leszámítva alig jelent meg a szépirodalomhoz sorolható írás Szabó Dezső tollából. E korszak monumentális összefoglalását adja az Egész látóhatár c., eredetileg háromkötetes tanulmánygyűjtemény.
[2 Csak a Panasz c. kötetből álljon itt egy- kettő: “Tudom, sokaknak nem tetszik, ha magamról beszélek. De nem törődöm vele. Az úgynevezett szerénységgel az élet erőseinek kezét akarják megkötni a törtető közepesek. A szerénységnek legalább nyolcvan percentje mindig hazugság. Ha kihallgatnám magamat korunk irodalmi értékeléséből, száz percentje volna az. Különben is: az egy bizonyos határon felül jutott emberek maguknak szolgáltathatnak igazságot. Egész bizonyos, hogy ma Európa bármely élő prózaírója fölött magasan fölötte állok”. (Faj és világirodalom, In: Panasz, 196. o.) “És itt megizenhetem hazafias filológusainknak: végigbolhászhatnak Homérosztól Victor Hugóig minden idegen írót, áthurcolhatnak a filológia progresszíva minden fázisán: győztesen és megölhetetlenül egyike vagyok azoknak a sajátos erejű, külön világú teremtőknek, kik odaültették fajukat az emberi szépség örök asztalához”. (A Csodálatos Élet, In. Panasz 243. o.) “Bennem új élettel szívódtak meg a magyar szavak, s a magyar orgona ujjaim alatt visszaadja az élet minden apró rezdülését. Az vagyok a magyar nyelvnek, ami Wagner volt a német zenének” (I. m. 248. o.)]
A faji mitológia, illetőleg a faj kategóriáját kulcsfogalomként használó történelemszemlélet az első korszak végén3 volt domináns, a másodikban a faji alapra épített történelemfilozófiai gondolatkísérletek eltűnnek, a faj fokozatosan a mai etnikum kifejezés szerepét veszi át. Ilyen értelemben használja Szabó Dezső e kategóriát élete végéig.4 Utolsó alkotói korszakának kulcskategóriái a nemzet és az állam.
[3 Érdemes megfigyelni, hogy olyan korai szövegeiben, mint pl. Az irodalom, mint társadalmi funkció (1912) vagy A magyar protestantizmus problémája (1913). (In.: Egyenes úton, Genius kiadás.), melyek később is feldolgozott témákat járnak körbe, a faj kategóriája meg sem említtetik.
4 L. pl. Treuga Dei (LMF, 1935. október, 11. sz. füzet). Haláltánc a kisebbségi kérdéssel (1936). (In.: A magyar káosz, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1990, ill. LMF 23- 24.) A magyar nyelv védelme és a kisebbségek (1935.). A magyar jövő alapproblémái (1937). Nemzeti állam – politikai nemzet (1938). A holnap nacionalizmusa (1938). (In.: Az egész látóhatár, Püski, Budapest, 1991.) A parasztprobléma és az irodalom (1941). (LMF, 68. sz. füzet.)]
Alaphipotézisem, hogy Szabó Dezső, midőn korai szövegeiben a faj sajátosan értelmezett fogalma köré építette történelemszemléletét, mely értelemszerűen egy, a politikai programnál magasabb absztrakciós szinten fogalmazódott meg, “a gombhoz varrta a kabátot”. Olyan elméleti fogódzókat keresett, melyek segítségével a legevidensebben lehetett láttatni a szerinte rossz irányt vett magyar fejlődés “félrekanyarodását”. Szabó Dezső a monarchia korabeli asszimilációs politikában s annak következményeiben fedezte fel a magyar történelem “pályatévesztésének”, zsákutcás mivoltának okát. Alapvető meglátásával – miszerint minden történelmi közösségnek sub specie aeternitatis érdeke, hogy saját életét maga igazgassa, s állami létének kulcspozícióit ne engedje át a más (vagy ha nem is szükségképpen más, de nem szükségképpen azonos) érdekű közösségek szolidaritási kötelékébe tartozó egyéneknek – egyébként nincs mit vitatkozni. Annál inkább vitára serkentőek viszont történetfilozófiai fejtegetései, melyek holisztikumába ágyazza a konkrét magyar sorsképletet.
A Panasz Szabó Dezsője szerint a világtörténelem fajok versenye az érvényesülésért. “Minden fajnak ösztönös, halál ellen védekező, nagyrészt nem is tudatos törekvése, hogy a világlélek elemévé teljesüljön, hogy sajátos életét az emberiség életének részévé tegye” (Faj és világirodalom, In.: Panasz, 190. o.). A fajon belül pedig az eleve elrendelt pályát befutó zsenik feladata az iránymutatás. “A zseninek, mint a faj legintenzívebb, legegyetemesebb képletének éppen az az élettani funkciója, történelmi feladata: hogy faját kifejezze az egyetemes emberiség lelkében, szellemi életében.” (uo.)
A reformkor nagyjairól megfogalmazott soraiban is könnyen beazonosítható e meglátása: “A faj mély megnyilatkozásai voltak ezek az erős célú emberek, kik magukban hordták fajuk minden szükségérzetét és életakaratát. És szent átlényegülésben fajuknak dolgoztak, mikor nagy elhivatásokat követték.” (Irodalmi életünk tragédiája: Horváth János könyve Petőfiről, In.: Panasz 79. o.) Szabó Dezső már- már értelemszerúen saját magát is közéjük sorolta. Saját személyén kívül mindenekelőtt Ady Endrében és Móricz Zsigmondban látott jövőbe világító fároszt.
A faj az író felfogásában tehát metafizikai meghatározottságú, származási, kulturális közösség, mely azonban képtelen az asszimilálásra. Itt érhető tetten az általános kategória hozzáigazítása a bírálni szándékozott jelenhez és közelmúlthoz. Olyan fogalmakkal kellett Szabó Dezsőnek operálni, melyek eleve kizárják a tiszai asszimilációs politika helyességét, és melyekből felépített paradigma eleve kivédi a deáki, eötvösi politikai nemzet fogalmára való hivatkozást. Szabó Dezső nem elégedett meg az etnikum közös szocializációjának, a más kultúra sajátos szolidaritás- képzésének magyarázóerejével, neki cáfolhatatlan “acélboltozatú egység” kellett a történelem politikai folyamatainak magyarázatára. Olyan alapkategória, mely kizárja a magyarsághoz való semleges tartozást, a szabad identitásválasztás jogával való visszaélést. Ezt találta meg a faj kategóriájában.“Nemzet, állam: súlyos, költséges, nagy, szép szavak ezek. Énnekem, a későn jött fiúnak már üres a bugyellárisom, már nem tudok luxusra költeni. Nekem már csak a faj sajog, ez a kis árva, töredék faj: ezt szeretném holnapra spórolni, mint a pislogó gyertyát, ezt szeretném feléleszteni, mint a hamuba rejtett parazsat.” (Vádlók és vádlottak, In.: Panasz, 5. o.)
Az volt a tiszai liberalizmus bűne, hogy nem segítette állami eszközökkel a magyar közösséget (fajt) a politikai, gazdasági, kulturális lét kulcspozícióiba, hogy ehelyett “szétoldotta” a magyar öntudatot, hogy a magyarsághoz való tartozást egyéni döntés illetve vállalás kérdésének tekintette. “Az idegen szláv- germán, végül a zsidó psziché túlságos beömlése, mely a hivatalos ideológiában egy bűnös és őrült asszimilációs teóriává ódáztatott, szétoldotta a faji öntudatot, a faji szolidaritás vérben gyökerező, szinte állati erejét, a faji lélek sok és mély gyökerű misztikumát. Pedig ebben a misztikus faji öntudatban vannak a nagy egyéni elhivatások gyökerei, a jövő szimatja (...) A magyarságnak, mint fajnak, nagy történelmi szimbóluma nem a germán asszony férjének, Szent Istvánnak a jobbja: tragikus, örökké vérző szimbóluma a négyfelé hasított Koppány” (I. m., 11. o.)
Így válik a kiegyezés a magyar történelem második Mohácsává: “1867 a magyar történelem legvégzetesebb dátuma, s az infámis generáció5 a Habsburg- destrukció munkáját egészen a megásott sírig tetőzte be. Az elérendő célok a következők voltak:
1.A magyarságot teljesen odadresszírozni a Habsburg monarchia szekérrúdja mellé.
2.Egy lehetőleg minél jövedelmezőbb modern államot rögtönözni Magyarországból a monarchia számára.
3.Ebben a modernné és demokrációssá kendőzött államban továbbra is biztosítani a “történelmi osztályok” uralmát, ha másként nem lehet: új szövetségben a pénz új győzedelmeseivel.” (15. o.)[5 Uo.: “Infámis generációnak nevezem az 1867- 1914 évek alatt közéletet élő nemzedékeket.” Uo.]
A fajiságra vonatkozó retorika fokozatos levetkőzése természetesen nem jelentette alapvető meglátásainak felülbírálatát, 1867- et mindvégig a legkatasztrófálisabb történelmi folyamat elindítójaként látta.Ugyanakkor, mint már utaltunk rá, szociáldarwinista ihletettségű társadalomfelfogása feltehetőleg az idő folyamán változott. Kétségtelen, hogy nem tért vissza rá és nem állított helyébe újat, de a faj életakaratára, a faj történelmi alapegységére már egyre kevésbé hivatkozott, a faj helyét fokozatosan átvette a nemzet, s a faj csak mint nyelvi- kulturális, származási közösség a mai etnikum kategóriájának szerepkörében tűnik fel. Ezt érhetjük tetten pl. az egész látóhatár c. kötet előszavában (Püski, Budapest, 1991. I. kötet, 11. o.): a faj, faji életakarat “helyén” nemzet s a nemzeti életakarat szerepel végig. S a maga által feltett kérdésre: “Mi a nemzet? “ez az egyszerű felelet: Egy külön történelmi műhely munkatársainak egyeteme a közös nyelv, közös kultúra, közös történelmi célok egységében”. (A holnap nacionalizmusa, I. m., 31. o.)
A meghirdetett program továbbra is nemzetépítő állam, immáron finomabb, kevésbé érdes megfogalmazásban.
“Az államnak, mint a nemzet legegyetemesebb történelmi szervének hármas feladata van: 1.Kiküszöbölni minden olyan elemet, tényt, folyamatot, mely e cél elérését gátolja, veszélyezteti. 2.Olyan intézményeket, életberendezést, viszonyokat teremteni, melyek e cél elérését elősegítik, s a nemzet minden tagját ránevelik e cél ösztönös akarására. 3.Biztosítani a nemzet történelmi műhelyének védelmét minden külső veszéllyel szemben.” (uo.)
Megítélésünk szerint szemléleti érésről van szó. A korábbi gondolatoknak valamiféle transzcendentális megalapozottságot, történelemfilozófiai egységességet adni hivatott faji mitológia már kényelmetlen lehetett az elméletileg egyre felkészültebb és a sallangoktól egyre inkább megszabaduló írónak. Nem véletlen, hogy 1926 után Szabó Dezső már nem ír “nagyregényt”. Elkezdi ugyan az Életeim c. önéletrajzi regényt, de mint azt többször is mondja, ezt saját maga élvezetére teszi. Politikai programját már nem csomagolja nagyregénybe vagy novellákba. A Ludas Mátyás Füzetek hasábjain megjelenik egy- két szépirodalmi alkotása, de mint az Egész látóhatár c. hármas esszékötet, mely nagyrészt a Füzetekben megjelent tanulmányokat fűzi egységbe, tanúskodik róla, Szabó Dezső alapvető műfaja a harmincas évek közepétől haláláig az esztétikus politikai programadás.
Szabó Dezső számára a faji misztika pusztán eszköz volt – ideig- óráig – a maga nemzeti programjának eladhatóbbá tételére, majd miután vélhetőleg értelmetlennek látta maga is a fajra való szüntelen hivatkozást, programját a közös történelem, nyelv és kultúrkincs által definiálható nemzetre építette.
A “szocialista” Szabó Dezső
Hasonló a helyzet a szocializmussal. Szabó Dezső ideológiai besorolhatatlanságát el lehetne intézni egyetlen “ars poetikus” idézettel. “Konzervativizmus és radikalizmus, liberalizmus és szigorú faji elzárkózottság, kapitalizmus és szocializmus, agrárizmus és merkantilizmus, minden izmus, minden párt és minden vélemény tőlem, az egyéntől, a csak magában élő egyestől egyformán távol és egyenlően közel van.”(Egyenes úton, címadó írás, Genius, 5. o.) Evéleményhez egyébként élete végéig hű maradt, írásaiban különböző formában, de azonos értelemben vissza- visszatér az egyes ideológiák lenézése és az egyetemes nemzet központba állítása.6
[6 Szabó Dezső életművének olyan alapos ismerője, mint Fábián Ernő, a következőképpen summázza az író viszonyulását a nemzeti problematikához: “A katasztrófa (mm. A trianoni, mj. Tőlünk, SZK- BZSA) okait kereső magyar politikusok és ideológusok (ide sorolja Fábián Dezsőt is, mj. Tőlünk, SZK- BZSA) a győztesek oldalán ideologizálókkal teljesen egyetértettek abban, hogy a modern állam nem lehet más, mint sub specie aetenitatis megszervezett nemzet. Az állam pedig a nemzet egyetemes életformája, ezért minden államban csak egyetlen nemzet képzelhető el”. (Szabó Dezső nemzetállama, In.: Fábián Ernő: Az értelem keresése, Századvég Könyvkiadó, Budapest, 1994, 165. o.) Fábián Ernő egyébként egy korábbi tanulmányában expressis verbis kimondja: “A Szabó Dezső- i ideológia kulcsfogalma a nemzet. Az emberiség létezése a “vagyunk”, csak a nemzetek sajátos történelmi műhelyek együttlétezéseként fogható fel (...), jellemző Szabó Dezső- i retorikus megfogalmazásban minden fajnak (=minden nemzetnek) halál elleni védekező törekvése, hogy a “világlélek” elemévé teljesüljön” (A hitvitázó ideológiája, In.: Fábián Ernő: A példaadás erkölcse, Kriterion, Bukarest, 1984, 186. o.)
A “szocializmus” meghatározás Szabó Dezső életművében kifejtett politikai programok bármelyikét tekintve erős leegyszerűsítés. Szabó Dezső – sarokpontjaiban nem változó – világnézete több ponton is ütközik a szocializmus ideológiai alapelemeivel.Ténykérdés, hogy szocialisztikus megfogalmazásai voltak, sőt, egy rövid, korai alkotói korszakban kifejezetten kívánatosnak tartotta a “magyar szocializmus” megvalósítását. Anélkül azonban, hogy megismerkedett volna behatóan a szociáldemokrata mozgalommal, hogy végiggondolta volna a szocializmus ideológiai premisszáiból a nemzeti közösségre nézve levonható konzekvenciákat, illetve minden jel szerint anélkül, hogy egyáltalában elgondolkodott volna azon, hogy mely politikai erőktől várható egy szocialista forradalom “levezénylése”, s hogy elképzelhető- e egyáltalán, hogy ezen erők majd az ő programját – vagy bármiféle sajátosan magyar programot – fogják zászlajukra tűzni és a gyakorlatba átültetni.
Még 1919- ben is remélte, hogy a forradalminak hitt változások az ő programjának beteljesítői lesznek. Később már csak mint hazaáruló, népidegen csoportok szétzüllesztő törekvése jelenik meg 1918 és 1919 “forradalma”.
Megítélésünk szerint a szocializmus időnkénti szólamszintű támogatása ne annyira a szocializmus ideológiájával való szimpatizálásból eredt, mint inkább az adott történelmi kor merev elutasításából. A tiszai liberalizmusnak akkor az író szemszögéből vélhetőleg a szocializmus volt az egyik legerőteljesebb tagadása. Szabó Dezső pedig annyira gyűlölte e korszak politikáját,7 hogy bármiféle rendszerváltást üdvözölt, csak mozduljon ki a társadalom az “infámis generáció” által létrehozott és fenntartott “korrupt”, “hazug” rendszerből.
[7 Tény, hogy Tisza halála feletti megrendülésében ír egy olyan tanulmányt, mely egészen másképp szól erről a korszakról és magáról Tiszáról, mint az előtte és utána íródottak. Erre explicit is visszatér, és lényegében “hatálytalanítani” igyekszik “erős felindulásban” írott sorait.]
Szocialisztikusnak mondható elképzeléseit jellemzően “a két forradalomnak nevezett idegenuralom”8 előtt és alatt született írásaival szokták dokumentálni.9 Nem kétséges, ezután politikai programjában is fellelhetők hagyományosan baloldali programpontok, de ahogy a népi írókat sem lehet egyértelműen a szocializmus gondolatkörébe sorolni, úgy Szabó Dezsőn is feszül ez a mez.[8 L. Irodalmi életünk tragédiája: Horváth János könyve Petőfiről, In.: Panasz, 73. o.
9 Példaként hadd idézzem A forradalmas Ady c. írást, mely híven visszaadja Szabó Dezső (egyébként teljesen indokolatlan) bizodalmát a 19- es választásokban, s ugyanakkor azt is jól példázza, hogy milyen logikai bukfencekbe taszít, a tagadás tagadása állítás, vagy “ellenségem ellensége barátom” okoskodás politikába vetülése. “Kapitalizmus és szabadverseny, halál a versenyre képtelen magyarnak, faji tülekedés halál az erős gyűlöletre, és összetartó szeretetre képtelen, oldott akaratú magyarnak. Egyetlen menedék: egy legszélesebb emberiség, mely felszabadítja az elfojtott faj mély értékeit. Minden magyar táguljon egyetemes emberré, s az életmentés egyetlen menekülésével vesse magát a szocializmusba, hogy előkészítse a minden emberit, szabad termelésben védő kommunista világrendet” - írja az a Szabó Dezső, aki korábban és későbben egyaránt előszeretettel gúnyolódott az “Egyetemes Ember” fogalmának abszurditásán. (Szabó Dezső: Ady, Magvető Kiadó, 1982, 47. o.)
Úgy véljük, a szocializmus gondolatrendszere elválaszthatatlan
-a proletár internacionalizmustól, vagyis az alapvető kulturális törésvonalak tagadásától, az osztályharcelmélettől,
-a proletariátus társadalmi szerepkörének primárusától, a “burzsoázia” - ellenségtől, és nehezen elválasztható-a demokrácia tagadását jelentő egypártrendszertől,
-a tervgazdálkodástól, a magántulajdon felszámolásától,
-a liberális szabadságjogok semmibevételétől.
Szabó Dezső a szocializmus mindezen (alighanem inherens) sajátosságaival élesen szemben állt. Világképében a fajilag, illetve kulturálisan meghatározott közösségek kapnak főszerepet, melyek jótékony diverzitásán keresztül juthatunk csak el az egyetemes emberhez, illetve annak terméséhez.
“Diktatórikus” felhangjai is csak annyiban értelmezhetők antidemokratikusnak, amennyiben a negatív szabadságjogokat helyezzük demokrácia- felfogásunk középpontjába, nem pedig a teljes politikai közösség aktív részvételét a köz dolgaiban. Más szóval, Constant után szabadon: amennyiben szembehelyezzük a modernek szabadságát a régiek szabadságával, és ez utóbbit – mely egyébként a demokratikus gondolkodás máig ható modelljének első gyakorlati megvalósulását jelentette – antidemokratikusnak kiáltjuk ki.
Szabó Dezső a demokrácia szubsztantív tartalmával, az esélyegyenlőség biztosításával messzemenően egyetértett. “Minden kiváltság, minden szabad zsákmányolási lehetőség, bármily egyenlőtlenség az élethez való jogokban: lehetetlenné teszi a nemzeti egységet” (Treuga Dei, LMF, 11. sz., 8. o.). A “szabadverseny- demokráciát” s a kapitalizmust éppen azért bírálta, mert az állami be nem avatkozás megítélése szerint az erősek, a törtetők, az immorálisak uralmát teremti meg a pozícióhátrányban levők, a tisztességesek, illetve a könyökléstől viszolygók felett.
Ugyanígy elképzelhetetlen a Szabó Dezső- i premisszákból levezetni a munkásság dominanciáját az államéletben. Maga az osztályelmélet is távol áll tőle: “A modern állam mindennapi termésében és a világháborún át a magyarság dolgozó milliói egyetlen történelmi osztály, egyetlen nemzetfenntartó elem” (...) “nem lehet nemzeti egységet csinálni osztálypolitikával” (Treuga Dei, LMF, 11. sz., 10- 11. o.)
Szabó Dezső még a parasztságot is “csak” nem szűnő forrásnak tekintette a nemzet életében. Nem hagyott azonban kétséget afelől, hogy a társadalmat irányítani egy nemzeti öntudatában megerősödött, magyar középosztály hivatott. Az állam egyik feladata éppen az, hogy biztosítsa a társadalmi mobilitást, a parasztság “arra való elemeinek” felemelkedését a középosztály szintjére. (Lásd az idézett program 5. pontját.) A parasztság kulcsszerepét nem társadalmi romlatlansága s a benne évezreden át megőrzött kulturális értékek. Szabó Dezső szerint ez az a grass- roots funkciót betölteni képes utánpótlási bázis, melytől bármiféle nemzeti alapon történő megújulás remélhető.
Szemben állt Szabó Dezső a szabadságjogok megsemmisítésével is. Igaz, saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy milyen a jóhiszemű kritikára az állami erőszak monopóliumával lesujtó hatalom.10 “Nem jelentheti a nemzeti egység a közéleti kritika elnyomatását. Ellenkezőleg: a nemzeti egység őszinteségének, egészségének, erejének jele: a szabad kritika. Elnyomni a kritikát azért, mert vannak rosszindulatú vagy ostoba kritikák, olyan bölcsesség, mintha felgyújtanánk minden vetést, mert néhol konkolyos búza is van”
(Treuga Dei, LMF 11. sz., 9. o.)
[10 1923 szeptemberében az ügyészség vádat emel Szabó Dezső ellen nemzetgyalázás és sajtó útján elkövetett izgatás címén, a Levél a tisztviselőkérdésről c. írása alapján. Első fokon kétévi börtönre, százezer korona pénzbüntetésre, valamint tízévi hivatali és politikai jogvesztésre ítélik. A fellebviteli fórumok ugyan ezt a büntetést szimbólikussá (felfüggesztett egyhavi fogház és 50 000 K pénzbüntetés) mérsékelik, de a börtön Damoklesz- kardja alatt töltött idő – a két ítélet, az első és az utolsó Kúriai ítélet között – mély nyomott hagyhatott az íróban. (L. Nagy Péter idézett művét, 359- 360. o.)
Mindezekből úgy vélem, evidens, hogy Szabó Dezső faji szocializmusáról beszélni, a valóságot erőteljesen torzító felszínesség. De megpróbálhatjuk mégis elhelyezni az írót egy ideológiai rendszerben. Ez pedig a bal- jobb megkülönböztetés értelmetlen, nem kellően differenciált, vagyis pontatlan. Tény, hogy előfordult már, hogy ugyanazt a pártot (egyébként a Román Szocialista Munkapártot, melynek első embere Adrian Paunescu) ugyanabban a híradásban nevezték szélsőbaloldalinak és szélső jobboldalinak. (Hadd jelezzem közbevetőleg: a “szélsőségek összeérnek” egy tetszetős magyarázóelv, melynek azonban ténybeli alapja igen gyenge, s a fenti jelenséget nem lehet ennyivel elintézni. Az “összeérés” legfeljebb módszerekben érhető tetten, célokban, elvi megalapozottságban semmi esetre sem. Márpedig a politológiában a politikai programok az elsődlegesek.)
Úgy vélem, hogy a bal- jobb skála abban az esetben nyújthat reális kapaszkodókat az ideológiák osztályozásában, amennyiben felbontjuk azt két tengelyre. Mást jelent ugyanis a gazdasági szempontból vett jobb- és baloldal, valamint az ideológiai jobb- és baloldal.
Gazdasági szempontból a jobboldal a szabad verseny, az éjjeliőrállam felfogását képviseli, míg a baloldal az állami beavatkozást és szociális gondolkodásmódot. Gazdasági szempontból jobboldali a liberalizmus, baloldali a szocializmus. A konzervativizmus lehet jobboldali és baloldali is.
Témánk szempontjából azt hiszem, mindenki számára világos, hogy Szabó Dezső gazdasági értelemben véve baloldali volt: az állami beavatkozást nemcsak helyeselte, hanem kifejezetten ettől várta egy erős, a magyarság belső erőit kitermelni képes társadalmi keret megteremtését.
Ugyanakkor agrárprogramja is erre utal, de azt is mondhatnánk, hogy a jóléti állam körvonalai is megjelennek nála. Mi több, a nemzetben gondolkodásnak is mintegy előfeltétele egy minimális általános jólét. (“Hazaellenes mindenki – mondja Szabó Dezső a Válasz Tisza Istvánnak című, a Nyugatban megjelent 1911- es pamfletjében – aki öt, tíz vagy nem tudom hány ezer holdnyi vagyonnal azt mondja a nyomorgóknak: ne gondoljatok az anyagiakkal, éhezzetek a hazáért. Hazaellenes, mert kompromittálja a haza fogalmát. Nagyméltósáhod szereti a hazát a maga módján – tízezer jóllakot, húszmillió éhes idealistával – mi a magunk módja szerint: minden becsületes munkát gond nélküli, elégedett élet illet meg.”)
Ideológiai szempontból a baloldal a felvilágosodás eszmekörében gyökerezik.
Előfeltevése: antropológiai optimizmus – a társadalom alapegzsége az egyén, mely mérlegel, döntőképes, felismeri saját érdekeit és annak jegyében cselekszik. Társadalomképe egyénre és államra korlátozódik, eszmei irányzata a racionalizmus. Ennek megfelelően meliorista: vagyis úgy véli, hogy a társadalmi intézmények vég nélkül tökéletesíthetőek racionális észmegfontolások alapján. Egyébként ezen irányzat hatalomra jutásának – amit történelmi kalandorpolitikának is nevezhetünk – lehet köszönni Trianont. (Amikor az országot ellenséges hatalmak gyűrűje szorongatta, Károlyiék számára a hadsereg leszerelése volt a legfontosabb, mert attól félteték legjobban friss hatalmukat és történelmi kísérletezési lehetőségüket.)
Ennek megfelelően az ideológiai baloldal: kozmopolita, a kulturális meghatározottságokat tagadja vagy alulértékeli, vallás- és egyházellenes, urbánus politikát hirdet, hiszen a nagyvárosok atomizált tömege közelíti meg legjobban azt a modellt, melybe az egész társadalmat bepréselni próbálja. Társadalomtudományi alapállása a metodológiai individualizmus: az egyén központba állítása. Baloldali ideológia ebből a szempontból a liberalizmus és szocializmus.
A jobboldal ezzel szemben szkeptikus az ember képességeit, adottságait illetően. Úgy véli, hogy az egyént nem lehet kiszakítani társadalmi közösségi kontextusából, a társadalmat sokkal inkább komplex organizmusként értelmezi, mint egyének halmazaként.
Ennek megfelelően az ideológiai jobboldal hagyományokban, nemzetben, vallásban gondolkodik, és elsősorban a vidék jelenti a bázisát. Metodológiai kollektivizmus, holisztikus gondolkodásmód jellemzi. Jobboldali ideológia a konzervativizmus és az ezzel nagyrészt átfedésben levő kereszténydemokrácia. Amennyiben a nacionalizmust ideológiának tekintjük, akkor az is jobboldalinak számít.
Szabó Dezső a fentiekből evidensen kitetszik, hogy ideológiai szempontból a paletta jobb felén helyezkedik el. A holisztikus szemlélet kitetszik olyan ismert kifakadásában, mint “egység, egység, egység, ez lett életem hívószava”, a konzervatív jobboldali társadalomkép is megfogalmazást nyer olyan aforizmaértékű megnyilatkozásaiban is, mint pl. “dogma, hierarchia, diszciplína nélkül nincs emberi teremtés”. A faj, majd a nemzet az elsődleges számára, az egyén alárendeli a közösségnek “mint egyén, nincs értelmem, mint egyén, ostoba talány vagyok, melynek megoldása a megsemmisülés.”
Adott tehát egy négyosztatú mező:
-a gazdasági jobb ideológiai jobboldallal (vagyis szabad piaci program nemzeti- konzervatív eszmei alapállás) párosulva, ez a thatcherizmus, reagenizmus. Magyarországon elég közel áll ehhez a Fidesz, bár szociálisan nyilvánvalóan érzékenyebb az előzőeknél
-gazdasági jobb ideológiai baloldallal párosulva: (szabad piac és kozmopolita alapállás). Idetartoznak a liberálisok általában, az amerikai Demokrata Párt, ez a letűnt koalíció az MSZP- SZDSZ értékvilága
-gazdasági bal-, ideológiai baloldal: szocializmus, kommunizmus bárhol a világon, Magyarországon a Munkáspárt s egyes szociáldemokrata töredékek.
-Végül itt van a négyosztatú mező azon egynegyede, melyben megítélésem szerint a par excellence nemzeti politika fellelhető: gazdasági baloldal ideológiai jobboldallal ötvözve.Nemzeti politika lehetetlen az állam eszközként való felhasználása nélkül. Az állam a nemzet leghatékonyabb eszköze az önépítésben. Ezt ismerte fel Szabó Dezső, és ezt képviseli ma Magyarországon leghangsúlyosabban a Magyar Igazság és Élet Pártja.
Szabó Dezső, mint a nemzeti utilitarizmus megalapozója
Mottó: “Mint fajom katonája, hirdetem, hogy minden fajnak csak maga iránt vannak kötelességei, s minden történelmi helyzetben olyan iránnyal, ideológiával, olyan véleményagyarral küzdhet a fajok versenyében, mely abban a történelmi helyzetben a legkönnyebben, a legbiztosabban juttatja a legtartósabb győzelemhez.”(Egyenes Úton, Előszó.)
Kudarcra van ítélve meglátásom szerint az olyan vállalkozás, mely Szabó Dezső ideológiai eklekticizmusát az életművön belüli korszakhatárok meghúzásával kívánja feloldani, és az író “inkonzekvenciájának” - jó esetben tudati érésének – tudja be azt, hogy semmiféleképpen nem kerekedik ki egy ideológiai kódokkal egyértelműen megfejthető világkép az életműből. Ugyanis Szabó Dezső minden egyes alkotói korszakában olyan politikai töltetű programot fogalmazott meg, mely nem sorolható be egyetlen politikai eszmetörténeti irányzat címkéje alá.
Szabó Dezső valójában a “nemzeti utilitarizmus” megalapozója volt.
Nem nacionalizmust mondok, mert annak lényegét – meglátásom szerint – az egy nemzet egy államba való politikai integrálásának alapkövetelménye adja.
Szabó Dezső ezzel szemben nem tekintette elsődleges célnak a Trianonban elvesztett (akárcsak magyarlakta) területek visszaszerzését s minden magyarnak egy államhoz való tartozását. A kulcskérdés számára az volt, hogy lesz- e olyan magyar állam, melyben az irányító szerep a szocializációjukban és származásukban egyaránt magyar (“magyar szívű és magyar vérű”) polgároké.
S ha ennek az az ára, hogy le kell mondani a határon kívülre szakadt nemzettársaktól – legyünk jóindulatúak, csak egy időre -, akkor ez az ár sem drága egy ideiglenesen kisebb “magyar történelmi műhely” megteremtéséért. Szabó Dezső ugyan sehol sem tette explicitté, hogy (a magyar nemzet közel egyharmadáról(!) van szó) fel kell adni a revvíziós törekvéseket, viszont határozottan fellépett az irredenta propaganda ellen, annak figyelemelterelő hatása miatt.11Ugyanakkor külpolitikai koncepciójából (a közép- európai kis népek erős szövetsége a német és az orosz imperializmus ellen) implicit következik az irredenta program feladása.12 Ez olvasható ki a háború útján való terület- visszaszerzéssel kapcsolatos soraiból is: “Földet el lehet veszteni. Földet vissza lehet nyerni. De nyelvet és vért csak egyszer veszítünk el, és soha többé nem nyerjük vissza. A magyarság nyelvében él és vérében van. (...) Megszervezve a magyarság minden erejét minden eshetőségre: (...) lehetőleg olyan utakon keressük jövőnk biztosítékait, melyeken nem némul el a magyarul beszélő ajak, és nem kér magyar vért a halál.” (A kis nemzetek sorsa, 1928.)13 Nyilvánvaló, hogy miként Szabó Dezső mondja, “földet vissza lehet ugyan nyerni”, de véráldozat nélkül aligha. Ha a két világháború között az elveszett területek visszaszerzésének fegyveres útját elvi alapon kizárta valaki, azzal voltaképpen az irredenta programot adta fel.
[11 A haláltánc a kisebbségi kérdéssel c. írásában pl. a következőképpen fogalmaz: “Az összeomlás első percétől hirdetem: hogy a legbűnösebb gazság az irredentát belekeverni a belpolitikába, s a magyar faj gazdasági, szociális, kulturális sürgető problémáit azzal maszlagolni némára: hogy ez most nem időszerű, ezek most veszélyt jelentenek, ezeket most ki kell kapcsolni jogos történelmi követeléseink beteljesüléséig.”
(LMF, 1936. dec. - 1937. jan. 23- 24. füzet, 49. o.)12 “Őrület az, hogy Kelet- Európa kis népei, amelyek ugyanazok előtt a külső veszélyek és belső problémák előtt állnak, ahelyett, hogy egy nagy gazdasági és védelmi összefogásban egymást támogatnák, egymást igyekeznek hidegre készíteni a közös halál számára”, “Kelet- Európa, a Balkán az Oroszországból levált kisebb nemzetek, Lengyel- és Törökország összes népe körülbelül 160 milliós néptömböt jelent. Ennek történelmi együttműködésével új irányt adhatnánk Európa békefejlődésének”
(Idézi Balogh Edgár, In: Szabó Dezső magyar logikája, Szabó Dezső- emlékkönyv, 79- 80. o.) Az adott téma szemszögéből teljesen irreleváns a vázolt “külpolitikai koncepció” irrealitása, lényeg az, hogy Szabó Dezső, akárcsak a népi írók többsége, a kossuthi Duna- konfederációs tervek által ihletett elképzelést dédelgetett, ami viszont csak abban az esetben nyerhetett volna bármiféle realitást, ha Magyarország kinyilatkoztatja revíziós igényeiről való lemondását.13 Az ő életük az én morálom, Szabó Dezső- breviárium, szerk. Vasvári Erika, felelős kiadó: Szőcs Zoltán, 6. o.]
Nemzeti utilitarizmust mondtam jobb híján, mert Szabó Dezső célja nem valamely politikai irányzat vagy társadalmi berendezkedés meghonosítása volt Magyarországon, hanem szinte bármely rendszert el tudott fogadni, amely a “nemzet egyetemét” szolgálta volna, s mely hozzásegítette volna a magyarságot saját sorsának igazgatásához.14
[14 Extrém példával élve említhetném éppenséggel a később annyira elítélt modellek adott pillanatban való pozitív kiemelését: “A francia forradalom, a demokratikus fejlődés folytatása, vagy legalábbis történelmi akaratot erre a folytatásra: ma az olaszországi, oroszországi s talán a törökországi és németországi kísérletek jelentik” - írja 1935- ben. (Az új honfoglalás felé: Népképviselet, LMF, 1935. február, 6- os szám, 39. o.)]
Az Auróra c. folyóirat 1923. évi 6- os száma közli Szabó Dezső hétpontos programját, ebben mintegy kondenzálódik az író politikai alapállásából következő létparancsok rendszere.
“1.Mindennemű nagybirtok teljes megszüntetése.
2.Az egyes vidékek szükségeihez alkalmazott, telepítéssel egybekötött, lehetőleg minden magyar parasztnak földet adó földreform.
3.Az arisztokrácia megszüntetése. A kiváltságok, címek, rangok eltörlése. A főrendiház behelyettesítése egy demokratikus felsőkamarával.
4.Az egyházak teljes kiszorítása a politikából és a közélet minden hatalmi helyéről. Az egyházak átfejlesztése magántestületekké.
(Ma vélhetőleg mást mondana – éppen ebben áll a nemzeti pragmatizmus/utilitarizmus: minden intézmény értékét az adja meg, hogy mennyiben használható fel a nemzetépítés gigantikus tervében.)
5.Intézményes biztosítása annak, hogy a magyar föld népének arra való elemei középosztállyá fejlődhessenek. Evégből megfelelő reform a közoktatás minden ágában. A közoktatás visszajuttatása a magyarság kezeibe.
6.Népképviselet korszerű reformja, mely az érdekek képviseletét arányossá teszi az érdekek által védett tömegek arányához.
7.Intézményes biztosítása a gazdasági élet egész vonalán annak, hogy a termelő, a munkáskéz lássa elsősorban hasznát annak, amit termel, amit előállít.”15[15 Idézi Nagy Péter Szabó Dezső c. monográfiájában (akadémiai Kiadó Bp., 1979, 353- 354. o.)]
Szabó Dezső ideológiai pragmatizmusát – a fentebbi program ideológiailag szerteágazó mivolta mellett – az is jelzi, hogy egyértelmű népi kötődése és a zsidósággal kapcsolatban nyíltan vallott fenntartásai dacára előszeretettel közölt a liberális, szabadkőműves polgárság lapjaiban, a Szegedben, illetve a Magyar Hírlapban (L. Nagy Péter, i. m, 377. o., ill. 384. o.), majd a frankügy nyomán feloszlatott parlament újraválasztásakor a Rassay Károly- féle Nemzeti Demokrata Párt színeiben kíván indulni. (Nagy Péter, i. m. 387. o.)
A klasszikus háromosztatú ideológiai mezőben Szabó Dezső kétségtelenül a konzervativizmushoz állt a legközelebb. Az értékorientáltság, a morálközpontúság, a “dogma, hierarchia, diszcíplina”, a középkor “hatalmas emberi termő egysége” iránti nosztalgia, egyaránt konzervatív vonások. Ugyanakkor élesen szemben áll Szabó Dezső predesztinációs16 megalapozottságú történelmi voluntarizmusa a konzervativizmus organikus társadalomképéből eredeztethető, sajátosan kontemplatív, “csak akkor változtassunk, ha feltétlenül változtatni kell” alapállásával.
[16 Nem kétséges: az eleve elrendeltség teóriája, valamint az “akaratból épül fel a világ” alapszemlélet koherens rendszerbe nem illeszthető. Szabó Dezső ugyanakkor a legradikálisabb forradalmi programot párhuzamosan vallotta sajátos fatalizmusával. A nemzetépítő állam oltárán akár a konzervatív tabunak számító ősi alkotmányi, illetve a királyság államformáját is feláldozhatónak, sőt feláldozandónak látta. (L. a már idézett Treuga Dei c. tanulmányt.)]
Szabó Dezső számára a kérdésfeltevés és a ráadott elvi válasz volt a döntő: mi hozza a magyarságot a legmegfelelőbb, a legnagyobb győzelmi esélyekkel kecsegtető helyzetbe a világtörténelem konkurenciaharcában? S a válasz: önmaga a megszervezése, a magyar történelmi műhely megteremtése – ami sajnos az író halála után több mint fél évszázaddal is még várat magára.Dr. Borbély Zsolt Attila
Szentimrei Krisztina
(Elhangzott a Szabó Dezső Emléktársaságban, 2000. június 9- én. - Havi Magyar Fórum, 2000. szeptember)