1. Szabó Dezső esete a Magvető kiadóval
Szabó Dezső esete a Magvető Kiadóval
Tisztelt Ünnepi Gyülekezet!
Életkorom miatt nem számolhatok ma itt be személyes találkozásokról Szabó Dezsővel -, csupán néhány olyan eseményt, politikai és szellemi, ha úgy tetszik, korabeli kalandomat szeretném ez alkalommal* elmondani, ami életművével, egyes írásaival kapcsolatos.
[*Elhangzott 1998. június 10- én, a Szabó Dezső Emléktársaság
gellérthegyi ünnepségén, az író születésének 119. évfordulóján.]
Kezdjük mindjárt a meghívóban is szereplő Feltámadás Makucskán című kötettel, amelyik 1957- ben jelent meg a Magvető, akkor még Írószövetségi Kiadó gondozásában, miután 12 év telt el, hogy önálló szabó Dezső- kötet jelent meg Magyarországon. Személyét sem emlegették vagy ha igen, akkor csak egyoldalúan, kritizálva, legtöbbször gyalázva – ne feledkezzünk el, a fordulat éve, 1948 óta Rákosi- korszakban kegyetlen pártdiktatúrában éltünk...
E Rákosi- korszak utolsó, akkor már lehajló ágában határoztuk el az Írószövetségi Magvető Könyvkiadónál, hogy illene végre – a többi elhallgatott és elhallgattatott író, írástudó és betűvető után – Szabó Dezsőt is megszólaltatni...
Többes számot mondtam, egyes szám első személy lesz belőle. Tudniillik Szabó Dezsőt akkor, 1956- ot írtunk, még mindig nem lehetett fő műveivel, regényeivel és tanulmányaival egyetlen könyvkiadónak sem, hogy úgy mondjam, reprezentálnia... Mellesleg később sem, hiszen jött az 1956. októberi forradalom, azután pedig a “csend országa”, a pártdiktatúra.
Egyetlen rés kínálkozott, és azért beszéltem az imént egyes szám első személyben, a Vidám Könyvtár- sorozat, amelynek szerkesztője én voltam. Így Szabó Dezsőt be lehetett csempészni a Magvető Könyvkiadó kiadványainak sorába, ha nem is a főbejáraton, de az egyik oldalajtón. A Vidám Könyvtárba ugyanis betervezhettem az írót, mint szatirikust, pamfletistát, az ostorozó beszéd és a gúnyiratos toll mesterét.
De hogy kellően megtámogathassam egy Szabó Dezső- kötet kiadását, megjelenhetőségét a Vidám Könyvek- sorozat kötetei között, ezért a könyvszerkesztőnek és utószó írójának a kiváló írót, irodalomtörténészt és kritikust, Komlós Aladárt kértem fel, aki köztudomásúan szilárd baloldali, liberális humanista ember hírében állott, és aki pályafutását még ifjan, a Galilei- kör keretei között kezdte meg a zsidó gimnáziumban és tanított.
Nem csalódtam, jó ideig Komlós Aladár örömmel vállalta ezt a feladatot, olyannyira, hogy a kötet utószavát ezekkel a mondatokkal kezdte:
“Az 1920- as évek elején az ország legünnepeltebb írója volt. Százezrek néztek rá, mint egy váteszre, akiben egy Kossuth és egy csodálatos költő géniusza egyesült. Az akkori fiatalok közt kevesen akadtak, akiket meg nem pörkölt volna a lángja: voltak rajongói, akik szerint csak Homérosz, Shakespeare és Balzac hasonlítható hozzá, akik a jövő új világegyházának atyját látták benne, s mellesleg még a magyar történelem megfejtőjét és szabadsághőseinek összegzőjét. Ugyanakkor akadtak s nem is kevesen, akik csak fitymálni tudták, mint egy összeférhetetlen hangos ripacsot. 1946 júliusában a főváros közgyűlésén az az indítvány hangzott el, hogy a Gellérthegyen emeljenek mauzóleumot emlékére. Az indítvány visszautasíttatott azzal, hogy Szabó Dezső a fasizmus őse volt. Az elmúlt évtized kultúrpolitikája – Komlós Aladár ezen írása, ismétlem 1956- ban íródott – zúzdába parancsolta műveit. Nevét, amelytől egykor hangos volt az ország, egyre ritkábban emlegették, s műve itthon, csak mintegy illegálisan, a föld alatt hatott...”
Majd néhány mondattal tovább:
“Bizonyos, hogy nem egy veszélyes tévedést hirdetett, amelyeket hiba volna cáfolat nélkül hagyni. Persze, a tévedések ellen kritikával kell védekezni, nem zúzdával...”
Később, Szabó Dezső írásainak, egyéniségének jellemzéséül:
“... alapjában plebejus és forradalmár természet volt, utálta az úri Magyarországot, s a “magyar dolgozók nagy szolidaritását” akarta. Megalkuvásra képtelen temperamentuma így lassan szembeállítja őt a Horthy- kor majd minden rétegével és nevezetes alakjával...”
Végül Szabó Dezső úgynevezett “végleteiről” így írt 1956 mind szabadabbá váló nyarán Komlós Aladár:
“Az író, akit 1920- 25- ben, mikor antiszemitizmust hirdetett, az egész reakció ünnepelt, ám rögtön maga ellen zúdítja hívei tömegeit, mihelyst a fajvédelem nevében a beolvadt svábok és tótok ellen fordul. A nemrég még körülrajongott író ezentúl anyagi gondokkal küzd, s csak egy kis szekta tart ki mindvégig mellette. Végül már magános partizánként budai kiskocsmákból és az egyedül írt Ludas Mátyás- füzetekben támadta a korszakot. Senki hasonló erővel és bátorsággal nem támadta a fasizmust és a német imperializmus veszélyét...
Amikor Komlós Aladárnak ez az írása – és egyben válogatása – a nyomdába került, ez a kötet is megjárta a maga kálváriáját. Tudniillik, amikor a kötet szedésének korrektúrája visszakerült a nyomdából a Magvető Kiadóhoz, már lezajlott közben a forradalom, sőt le is verték.
Valamikor november végén, de inkább már 1956 decemberében került sor minderre. Akadtak többen a kiadónál, a pártvonalas “huhogók” és társaik – akik arról akartak meggyőzni: ne adjuk ki egyáltalán ezt a Szabó Dezső- könyvet, úgymond, erősen megváltozott időközben a politikai légkör, és nem éppen az amúgy is üldözött írónak számító Szabó Dezső javára....
Az idézett rész arra vonatkozott, hogy Szabó Dezső egyene párhuzamot látott a két forradalom, nevezetesen az 1918- as őszirózsás, Károlyi- féle, meg az 1919. márciusi, Kun Béla- féle proletárdiktatúra és a kezdődő Horthy- korszak között, ez utóbbit – az egyszerűség kedvéért “görénykurzus”- nak nevezte...
De lássuk magát a szöveget, ahogyan Szabó Dezső megfogalmazta 1923- ban“A két forradalom s a négy év óta tartó görénykurzus szereplői általában – bár nem kivétel nélkül – ennek a pszichének megnyilatkozásai... (t. i. a Rokambol- romantikában szereplő jelenségnek a nihil, a kalandor, a cinikus léleknek megnyilatkozásai). Majd folytatva: “Mert nem ismételhetem eléggé: a két forradalom és a görénykurzus nem két kor, hanem két különböző fázis. Egyetlen fázisa, teljesen azonos megnyilatkozása egy teljesen azonos pszichének...”
Komlós Aladár ragaszkodott ezen mondatok, kijelentések törléséhez – én pedig mint a Vidám Könyvek szerkesztője ragaszkodtam hozzá azzal, hogy amúgy is részleteket közlünk e pamfletből, ne húzzunk ki további részeket belőle. (Persze a kettünk közötti vitában nem terjedelmi okok voltak a legfontosabbak, én magam a cenzurálás ellen foglaltam állást.)
Úgy is mondhatnánk, hogy egy életében már sok tragédiát megélt, hatvanadik évén túli ember óvatossága és józansága állt itt szemben az én mindössze 29 esztendős forrófejúségemmel...
A könyv tehát – húzások nélkül – megjelent éppenséggel nem viharok nélküli időkben, 1957. március végén, éppen a MUK (a Márciusban Újra Kezdjük) a kádár- huszárok, karhatalmisták, pufajkások országos terrorakciói után.
Kiszállott ezután a Kádár- féle ÁVÓ a Magvetőhöz, hegedűs Géza igazgatóhoz, akinél az én legszigorúbb megbüntetésemet követelte. A bohém lelkületű Hegedűs Géza mindössze egy írásbeli figyelmeztetés elnevezésű penitenciát rótt ki rám, hiszen őszintén, magába tekintve egyetértett mind Szabó Dezsővel, mind pedig a Rokamból- romantikában megfogalmazottakkal.
Mire mindez lezajlott, a Szabó Dezső- kötet mind a 40 ezer példánya napok alatt eltűnt a könyvesboltokból.
Igen tisztelt jelenlévők, születésnapi köszöntőre egybegyűltek!
Az imént idézett, 1956- 57- es epizód is arra int, figyelmeztet bennünket, hogy a Szabó Dezső- i gondolatokat, tartozhassanak azok “jobbra” vagy “balra”, nehezen lehet visszadugni a palackba.
Engedtessék meg nekem, hogy erre vonatkozólag még két személyes példával éljek, egyik 1946- 47- es, a másik pedig évtizedekkel későbbi, 1989- es.
1946 nyarán kerültem a Magyar Rádióhoz, az irodalmi osztályra, egészen fiatalon, gyakornoknak. Kolozsvári- Grandpierre Emil, az irodalmi osztály vezetője mindjárt megbízott, hogy vasárnap délutánonként indítsak egy sorozatot, Az elbeszélés magyar mesterei címmel. A sorozat 1946 őszén megindult, és több mint harminc egymás után következő vasárnapon át a magyar irodalom legkiválóbbjai szerepeltek benne, Jókaitól és Mikszáthtól a fasizmus által elpusztított Pap Károlyig és Szerb Antalig meg a többi századfordulós és két világháború közötti írókig. Szabó Dezső sem hiányozhatott közülük Patkó István halála című elbeszélésével.
Ezután képzeletben tegyük meg azt a több mint négy évtizedes utat, ami 1946/47- től az oly boldognak tűnő, koalíciós időktől 1989- ig, a demokrácia lehetőségének újra kifényesedéséig.
Az a szerencse ért 1988 karácsonyán, hogy a Szabad Tér Kiadótól megbízást kaptam egy Nagy Imre- kötet összeállítására, amelyik az első lehetett Magyarországon a forradalom és előzményei tiszta képének bemutatására.
A könyv, In memoriam Nagy Imre, Emlékezés egy miniszterelnökre címmel 1989. március 15- ére jelent meg, 200 ezer példányban. Így a felvonulók Budapesten, Szegeden, Debrecenben és más városokban azonnal hozzájuthattak, megvehették.
Engedjék meg, hogy e könyv bevezetőjéből idézzek, mindjárt a legelejéről:
“Nemzedékem számára (1927- ben születtem) az előidők a két háború közötti és a háborús évek voltak.
Kamaszgyerekként mohón faltuk a könyveket, s milyen bámulatot keltettek a “nagyszájú” írók: Mint a számomra Ady Ős Kajánját megtestesítő és a tollat oly gyakran kardként forgató Szabó Dezső, aki vagdalkozásai közben nem szerette kímélni még az egyszerű és hétköznapi emberek számára olyan magas poszton álló miniszterelnököket sem. Nevezzék őket gróf Tisza Istvánnak, gróf Bethlen Istvánnak, vagy egyszerűen vitéz jákfai Gömbös Gyulának...
Koporsójára hulló rögök hangján dübörgött Szabó Dezső, amikor Tisza Istvánt szólította: “Felidézlek, tragikus árnyék idején holt halott... Felidézlek, halálos szeretet, halálos gyűlölet hőse, felidézlek prófétai látásod és végzetes vakságod utaiban, hogy a jövő felé induló magyar lelkén ott legyen minden fény és árnyék, ami voltál...
Vagy ahogyan Bethlen Istvánt vádolta: “... Visszahoztad a háborúért és minden magyar szenvedéséért felelős rezsim bűnöseit, grófjait, bankárjait. Mi, a magyarság napról napra szorulunk ki az ellenségtől meghagyott hazában, s akik még itthon maradunk, egy jövőtlen, kilátástalan nyomorúság vak börtönében sínylődünk...”
Eddig az In memoriam Nagy Imre, Emlékezés egy miniszterelnökre című kötet előszavából. Folytassuk most más idők más miniszterelnökeinek bűnlajstromával, aki miatt újra “egy jövőtlen, kilátástalan nyomorúság vak börtönében sínylődünk”?
Ám ez a fordulat túlmutat 1944- en, a Szabó Dezső- i életmű határkövén.
Igen tisztelt emlékezők!
Szabó Dezső születése óta 119 esztendő telt el. Műveit elővenni, forgatni, tanulmányozni kötelességünk, vitatkozni vele erkölcsi jogunk. Hatalmas életmű. Vad és szertelen. Lobogó stílusát egyenesen a magyar reformáció és ellenreformáció parázsló szenvedélyű vitairatszerzőiéhez, Pázmány Péteréhez vagy Magyari Istvánéhoz hasonlították, korbácsos indulatú tanulmányait pedig úgy emlegették már az 1920- as években, mint a “pamflet Michelangelo”- ja...
Ám lássunk közelebbi példát. Németh László egy 1964- es, velem folytatott, sokáig kiadatlan beszélgetésben ezeket mondotta: “Ahogyan Magyarországon divat, hogy kiváló írókat, nagy patriótákat, mint mondjuk Szabó Dezső, nyomtalanul elsüllyeszteni, mintha nem lettek volna soha...”
Most ez alkalommal csendesedjünk el.
“Sietni kell szeretni, mert a halál siet...” - ez a bölcsesség is Szabó Dezsőé.
A születésnapi emlékeztetőn idézzük a kolozsvári születésű Szabó Dezsőt:
“Megyek hazafelé: már elhagytam a Királyhágót, már zúg alattam a Körös. Már ring elém, kétségbeesett, forró hívással, jön elém a szent sírok városa... Magamban éltem az egész világot, minden világokat, minden népeket. És ott bennem, életem legmélyén, legédesebb kacagásaim, legforróbb sírásaim tisztásán áll a világ közepe: a kolozsvári Farkas utca. A Farkas utcai református kollégium, mellette az ősi templom. Ott kaptam az élet alapízét, szemem messziségét s örök irányát a lendülő szárnyaknak. Az anyám, a kolozsvári temető és a református kollégium fia vagyok...”
Tóbiás Áron
(Havi Magyar Fórum, 1998. július)