Búcsú Szabó Dezsőtől - Féja Géza ismeretlen vallomása
|
Búcsú Szabó Dezsőtől (Féja Géza ismeretlen vallomása)
|
A könyv “gazdája” voltaképpen maga a Magvető, az Írószövetség 1955- ben alapított, önálló jogkörű kiadója volt. Felelős szerkesztőjeként Féja Géza immáron klasszikus értékű szociográfiai művét, a korabeli peranyaggal együtt, végre az 1945 utáni új kiadásban nyomdai előállításra segítettem. Így a könyv – csodák csodája – 1957 őszén megjelent!
|
Nem volt könnyű politikailag szerkesztőként a Magvetőnél dolgozni. Az alapító Képes Géza igazgató vezetésével azonnal a Rákosi- korszak alatt elhallgattatott írók és költők kéziratos műveit igyekeztünk nyomdához juttatni, Németh Lászlótól Weöres Sándorig és Reményik Zsigmondtól Szabó Lőrincig, Kassákig, Kodolányi Jánosig meg a többiekig.A Magvető első 200 könyvéből 1957. januárig több mint 100 került “begyűjtés” útján, az írókkal való személyes találkozások során éppen az én kezembe. Jórészt a Rákosi- korszak alatt titokban, a kiadás reménye nélküli kéziratos művek. Vagy újrakiadásra érdemes könyvek.
És nem utolsósorban nem volt könnyű éppen Féja Gézát kiadni, aki 1945 tavasza óta Békéscsabán élt, és csak az 1956- os forradalom vihara repíthette vissza újra Budapestre.
Több, mint tíz évig élt a Viharsarok fővárosában (1945- 1956) az a Féja, aki annak idején (1937- ben) vihart kavart a szörnyű társadalmi állapotokat leíró munkájával.
“E század írója hol villámfénynél, hol pedig vaksötétben botorkál...” - fogalmazta meg, saját sorsára is gondolva Féja Géza az új kiadás előszavában, 1957. február 21- én. Mivel az 1937- es Viharsarok- per lezajlása után valóban villámok tüzes fénye csapkodott körülötte. De akkor is, amikor barátok segítségével újságíró lett a kormánypárti Magyarország lapnál, és nemcsak a “magyar haláltánc” siralmas dallamát adta közre, hanem olyan írásokat is, amelyekért később vezekelnie kellett.
Így került kicsit bujdosóként előbb Békés városába, közvetlenül a háború befejezése után, ahol Németh László is élt egy ideig családjával. Mindkettőjüket vegzálta a most már demokratikussá vált rendőrség, azután – legalább is belügyileg – megnyugodtak a kedélyek. Féjánál az akkor még erős befolyással bíró Kovács Imre hathatós beavatkozására. Németh László tanárként Hódmezővásárhelyen telepedett le, Féja Békéscsabán lett könyvtáros.
Amikor 1953 nyarán Nagy Imre új kormányprogramot hirdetett, Féja Géza mind gyakrabban tűnt fel Budapesten, íróbarátainál. Így ismerkedtem meg vele Reményik Zsigmond belvárosi otthonában 1955 nyarán, a Magvető lektoraként. Hamarosan megkötöttük a megállapodást: a Magvető megpróbálja őt is kiadni.
Első lépés a Viharsarok kötet újonnani megjelentetése, a drámába illő perrel együtt. Második lépés a már kész életrajz, a Bölcsődal, amelyik egyszersmind az elveszett szülőföld, Léva városának társadalmi krónikája is. A harmadik kiadvány elbeszéléseinek gyűjteménye, Bresztováczy és az ördög címmel.
Amíg készülődtünk e Féja- kötetek kiadói előállításán, a történelem vaksötétjéből valódi villámfény lett. Kitört az 1956. októberi forradalom.
Az író lerántva magáról a belső száműzetés keserves évtizedének megporosodott könyvtári köpönyegét, valósággal megtáltosodott. A Békés megyei Szabadság rádióban, életének legdicsőségesebb korszakának “viharsarkos” hangján szózatot intézett az emberekhez:
“Polgártársaim! Magyarok! Tudatom Békés megye népével, hogy a Duna völgyében csoda történt: nemzet született! ... Polgártársaim! Ti ismeritek az életemet. A ti szenvedéstek, elnyomottságotok, megalázottságotok tett íróvá engem. Tizenegy esztendeje pedig nem a kevés kiváltságosok sorsát éltem, hanem egy voltam a megtaposott milliókkal, nyomorúságban, szorongatottságban, kitagadottságban...”
Ezzel a szózattal búcsúzott Viharsarok népétől.
Újra budapesti lakos lett. Még a forradalom napjaiban a frissiben alapított Új Magyarország főszerkesztője, cikkírója, a megalakult Petőfi Párt szellemi irányító testületének tagja, többi között Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron, Veres Péter, Remenyik Zsigmond, Bibó István társaságában.
A forradalom leverése után egy ideig még tovább küzd régi- új eszméiért. Amikor pedig már el akarták törni az ítélkezés pálcáját a letartóztatott írók fölött, Féja Géza a következő sorok fogalmazásában vesz részt, amelyet az aláírók 1957 szeptember 20- án Kállai Gyula művelődési miniszterhez intéztek:
“Kedves Barátunk! Valamennyien irodalmunk helyes és egészséges kibontakozásának az ügyén fáradozunk. Megnyilatkozásaid mutatják, hogy ennek a mindannyiunk számára fontos ügynek híve vagy. Ezért fordulunk Hozzád a letartóztatott írók dolgában, akiknek ügye tudomásunk szerint nemsokára tárgyalás elé kerül. Mi úgy látjuk, hogy a szóban forgó írók megítélésében tévedhettek, de a népi demokráciának és a szocialista építésnek a hívei. Ügyüket, mint kultúréletünk Miniszterének, szíves figyelmébe és jóindulatába ajánljuk.
Féja Géza, Tamási Áron, Erdei Sándor, Remenyik Zsigmond, Veres Péter, Illyés Gyula, Benjámin László, Örkény István, Tamási Lajos, Szabó Pál, Sipos Gyula, Németh László, Kónya Lajos, Weöres Sándor, Sinka István, Juhász Ferenc, Erdei Ferenc, Kodolányi János”
Ám hiába volt az a szelídnek mondható, a pártdiktatúra frázisaira szándékosan épülő, a megtört és eltiport nemzet békét meg nyugalmat óhajtó főhajtása az írók éppen legkiválóbbjai részéről – mégiscsak elkövetkeztek az íróperek is, a megtorlás gépezetének sátáni forgatókönyve szerint. Hiszen a nemzet elleni jelszó oly sokáig, végig, 1990- ig ez volt: ellenforradalom volt Magyarországon, tollal és fegyverrel!
1957. május 20- a után – amikor már össeült és tanácskozott békésen újra a parlament – ugyanazon időben tartóztattak le Bibó Istvánnal, Göncz Árpáddal, Tildy Zoltánnal... A kádári gépezet kereke forgott tovább.
Kiszabadulásom után, a “kis íróper” másodrendű vádlottjaként vehettem kézbe Féja Géza ajánlásával a Viharsarok kötetet, amelyből elfelejtették kitörölni a nevemet, a felelős szerkesztőét... (A másik két Féja- kötetnél már körültekintőbbek lettek!) Éppen kerek húsz év elteltével (1937 ősze) lettem én is “bajtárs”, a Viharsarok- per vádlottjának társa.
Ezek után került hozzám Féja Géza 1945- ös írása Szabó Dezsőről, amelyben keserű tollal támad a pályakezdő korszaka mesterének. Mintha az 1943- ban kiadott irodalomtörténeti művének (Nagy vállalkozások kora – A magyar irodalom története 1867- től napjainkig) Szabó Dezsőről szóló fejezetének hangütésére rímelne az 1945- ös írás mindmegannyi keserűsége:
“A mai nemzedékek előtt a Próféta áll, az élet mestere, a nagy tanító, a magával ragadó előadó, a magányos száműzött, a “tiszta áldozat”. Szabó Dezsőnek sikerült bálványt csinálnia önmagából, a bálvány azonban egyszer összedől...”
És Féja Gézának mintha sikerült volna abban a háborúvesztes, depresszív állapotban ez a szobordöntögetés... Vagy csupán önmagának írta (soha nem jelent meg nyomtatásban), tükröt, netán torzító tükröt tartva maga elé, régi, lelkes, ifjú önmagának is?
Ám a befejező oldalakon mintha kisütött volna a nap az akkor már a távoli Békés megyébe távozott Féja Géza feje felett, hogy mégiscsak legtisztultabb lélekkel mondjon halotti beszédet Szabó Dezső sírja fölött. (Ezt a részt közöljük.)
Annál is inkább illő most, e “szabad szájú” világban, ha kételyekkel telítetten vagy éppen dicsérőleg szólni Szabó Dezsőről, nehogy továbbra is beteljesedjék újra az, amit egy hosszú, másfél órás, 1963- as magnóbeszélgetésben e sorok írójának Sajkódon, zord hidegben, a téli Balaton szomorúságába visszahúzódó Németh László mikrofonba mondott:
|
Tóbiás Áron
Féja Géza: Halotti beszéd Szabó Dezső felett
Holtan fordult le az óvóhely padjáról, a szíve ölte meg. A Rákóczi téren temették el rögtönzött sírba, koporsó hiányában szekrénybe fektetve, lakásával szemben, a vásárcsarnok mellett, ahol nemrég még tyúkokat gusztált és halakat válogatott. Aknák és gránátok sivítása közben földelték el hevenyészve, néhány összeverődött híve énekelt zsoltárt felette. Ennyit tudtam meg, csaknem két hónap múltán, Buda az ostrom idején elszakadt Pesttől, megteltünk közeli halállal, a kasza távolabbi zúgását nem hallottuk. Nem dobhattam hantot sírjára, nem mondhattam el a halotti beszédet, mely valószínűleg reám hárult volna, ide helyezem tehát, mint elkésett koszorút sírja lábához:
- Ki túl vagy már rettegéseinken és megrendüléseinken, halld meg szívem sűrűbb dobbanását és Téged sirató dadogásomat. Az általad követelt igazság hívője maradtam, midőn rólad írtam, s a magyar halottak beláthatatlan seregének első sorában bizonyára megteszed, amit életedben nem tudtál megtenni: szelíden bólintasz őszinte emberi vallomásomra.
Apáink, a “nagy nemzedék” tagjai, egyre tűnnek, először Ady és Kaffka, majd Juhász Gyula, Kosztolányi és Babits követték őket, a második világháború gyászában Móricz Zsigmond sírgödrénél állottunk sápadt arccal, s most Te is eltűntél, egyre közelébb érezzük a halál leheletét, egyre egyedülvalóbbak leszünk. Nem látjuk az új nemzedéket, mely a mi élettöredékünk továbbépítését vállalná, s a tegnapba ívelő hidak is eltűnnek a sűrű ködben, az emberi színváltozás titokzatos leplében, melyet halálnak neveznek.
Roskadozásunk idején jöttél, a nagy csőd férgei rágták gyökerünket, csalódások vihara rázta lombjainkat, ellenségeink fejszecsapásai zúgtak törzsünkre, az öngyilkos hajlam pedig különös csábítóerővel próbálta túllicitálni vérünk zúgását. Mentő géniusznak jöttél, az élet mesterének, orvosnak, papnak és strázsának. Ha kiszakítunk az időből, tengernyi meggondolást vethetünk ellened, de ha visszahelyezünk a valóságba, s köréd képzeljük az örvénylő zátonyos időt, kiderül szavaid tiszta igaza, mozdulataid megmentő jósága. Az elfáradt, elvérzett nemzet utolsó erőtartalékait emésztették a nyomorúság maró savai, a szellem külön világba menekült, a halál pedig még sohasem látott diadalmenetre készült az aszályos magyar téreken. A bitangoló szellemet Te vezetted vissza gyökeréhez, a fáradtakat Te itattad meg a serkentés italával, a lelki halódókban Te szítottad a szent tüzet, az élet melegét. Ellentmondó világnézetek száguldoztak egymással szemben, nyomukban dúlt sivár pusztává lett a magyar mező. Te biztattál, hogy szántsuk fel, lekönyörögted az egek hűs harmatát, és fölimádkoztad a halottak mélybe tért hőségét. Midőn üresnek, elhasználtnak, tragikus romnak véltük a magyar történelmi testet- lelket, Te varázsoltad elő bennrejlő erőit, Te osztottad a hitet, a nagysorsú nemzetek hitét, hogy önmagunkból építsük fel a világot.
Hitet teszek, hogy a magyarság hűséges papja voltál, jól láttad az emberiség elkövetkezendő nagy próbáját. Tudtad, hogy mindennek és mindenkinek vissza kell térnie gyökeréhez, mindenkinek le kell hajolnia a porba, az utak köveibe, az élet közvetlen valójába, ha a végső emberi bomlás poklától a “Nagy Gonosztól” meg akarunk szabadulni. A mindennapok vallását hirdetted, az ember közvetlen megváltását, az élet mindenkire rásugárzó “megszenteltségét”. Életvallásod értékéről vitatkozhat az utókor, de egyetlen élő híd voltál az időben, erős vállad mindenkit átsegített a túlsó partra, az élet, a menekvés partjára, csak a tegnap és a tegnapelőtt sanda maradékait ráztad le válladról eget- földet rengető háborgással.
Az idő követelő parancsait teljesítetted, közvetlen feladatait vállaltad, de úgy teljesítetted hivatásodat az időben, mintha az öröklétet mérnéd. Leszedted szemünkről a hályogot, kivetted fülünkből az ólmot, megoldottad bénult nyelvünket, megtanítottál a mindenség mértékére érezni, a nagy kozmikus események ütemére gondolkodni, és a világ ősi nyelvén beszélni.
Porhüvelyedtől, emberi közelségedtől búcsúztam, midőn emberi alakodat erényeivel és gyarlóságaival még egyszer idéztem, midőn emberi valód kráterébe még egyszer, utoljára bepillantottam. Forró harcunkba, szerelmes vitánkba beleszólt az Isten, itt sírodnál az Ő intésére most elválunk mindentől, ami mulandó volt benned, s már csak a csillagot látjuk, mely most születik az égbolton igazságaid tiszta anyagából, halált győző sugaraiból. Hitet teszek, hogy nem múlsz el életünkből, s amíg magyarok lesznek, a látók mindig a Te csillagodra is figyelnek. Nem múlik el, nem múlhat el belőlünk a benned újjászületett ősköltészet, a kozmikus mese, az elemi dajkaszó.
Fölgerjesztetted a magyar eredetiség immár alig pislákoló hitét, megmutattad a szabadság igazi értelmét. A nép s a nemzet szabadságát nemcsak törvények, jogi tételek és állami intézmények biztosítják, hanem a közösség eredeti termőképességének felszabadulása is, sőt: elsősorban az utóbbi. Mint Ady intett: világot kell okoznunk a világnak, ha nem akarunk nyomtalanul eltűnni. Ady tömény lírai törvényét Te váltottad valóságra, Te ápoltad, melengetted, kapattad új bátorságra eredeti képességeinket. A XX. század emberi drámájában Te keltetted életre a magyarság történelmi kedvét, Te vezetted az igazi szabadság életvidékére. A kopott, agyonzsarolt, megcsúfolt, eredeti értelmüktől megfosztott magyar fogalmaknak szűzien friss értelmet, a bénult magyar szavaknak szárnyat adtál, folytatni tudtad a teremtés Istentől reánk testált művét.
A XX. század Magyarországa vészesen hasonlít a XVI. századéra, akkor is darabjaira hullott a magyar történelmi test, a fáradt áltörténelmi rétegek akkor is képtelenek voltak pöffeszkedő gőggel, de parányi emberséggel vállalt hivatásuk teljesítésére, a népsorsot akkor is mélypontra lökték, akkor sem volt a hivatalosaknak erejük és kedvük megbirkózni a reánk szakadt drámávak, a nemzetfenntartás feladata merőben a szellemre hárult, a hősi, ifjú protestantizmusra, mely vállalta a tisztítótűz szerepét, protestált és tagadott, de véghez vitte a széteső magyarság egyesítésének teremtő művét is: minden méltó elementumot egyesítő magyar tudatot teremtett. Ezt a szerepet az ellenforradalom, majd pedig az utána következő “restauráció” züllötségében egymagad vállaltad és teljesítetted.
Ismét fiatal népet teremtettél a fonnyadó magyarból, visszaajándékoztad néki az újrakezdés hitét és reményét. Ehhez a hatalmas történelmi és emberi kísérlethez nem elegendő a rideg realizmus, a korlátolt racionalizmus, ehhez romantika is kell, az egész emberség vallásos mámorú felkelése, az ember minden képességének és elementumának szimpatikus együttműködése. Ez a vallásos romantika élt benned, s ha az emberi fölkelés legkülönbjének, az Isten lobogója alatt induló forradalomnak a zászlaját nem is bírtad kibontani, előhírnöke voltál, mert utánad méltó folytatásnak már csak ez következhet.
Műveid egyenkénti megmérése más következtetéseket is hozhat, de ha végső igazságot akarunk szolgáltatni néked, akkor életművedet “egész látóhatárodat” kell néznünk. “Valaki” voltál. Tölgyfa a vihartól tépett, zsúptetős magyar kalyibák felett, híd a megvadult, mindent elsodrással fenyegető történelmi folyamon, utat jelző, örökzöld vigaszt lélegző fenyőfa a kopár meredélyen. Belső tekintetünk téged figyelt, ha iránytű kellett, szüntelenül lelkünkben honoltál, döntő súlyként segítettél viaskodásainkban, tanácstalanságunk és meghasonlásunk nehéz óráiban.
Ide temettek Budapest szívébe, melyet annyira szerettél. Kövei és népe legközelebb állottak szívedhez, nem is bírtad túlélni romba dőltét, minden eddiginél keményebb megpróbáltatását. Együtt múltál azzal a Budapesttel, melyet utódaink immár “régi Budapestnek” neveznek majd, s együtt támadsz fel majd az újjal, mely a magyarság igazabb, sugárzóbb szállása lesz. Addig álljon egyszerű fejfád itt, a város szívében. Erre a fejfára méltán vésheti az illetődött kéz a keresztény reménységet:
A. B. F. R. A.*
(Írtam Békésen, 1945. március 8- 16- án és Békéscsabán 1945. április 4- 10- én.)
[*A boldog feltámadás reménye alatt.]
Ecce homoÚjra kézbe vettem a három esztendővel ennek előtte kibuggyant írást, s úgy tekintek már reá, mint történelmi adalékra. Közvetlenül Buda ostorma, többhetes pincelakás után született. Úgy érzem, egészen mélyről érkezett. Ma sem tudok változtatni rajta az élmény hűségének sérelme nélkül. Adom, amint megrázott emberi lényem adta, annál inkább, mert három esztendő távlatából látom, hogy nem csupán Szabó Dezsőt igyekeztem megörökíteni, hanem az átmeneti kor, a hosszan tartó vigília vergődő emberét, magyarját is. Talán sikerült egy darabot adnom a nagy válságnak a regényéből, midőn legjellegzetesebb megtestesítőjének és szószólójának a kréáterébe tekintettem. Az olvasó, ha ugyan olvasó kezébe kerül egyszer ez a vallomás, érzi majd, hogy mennyire megilletődött volt tekintetem, méltatlan volt volna hozzá a hunyorgatás vagy a szépítgető titkolózás.
Féja Géza
***(Havi Magyar Fórum, 2000. április)