2. Szabó Dezső és Szíj Rezső történelemszemlélete



 

 

Szabó Dezső és Szíj Rezső történelemszemlélete*

 

 

 

(*Szabó Dezső: Elkergetett istenek. - Három tanulmány.
Az előszót írta: Szíj Rezső. - Szenci Molnár Társaság. Bp., 1996.)

 

 

 

Itt az ideje, hogy végre Szabó Dezsővel is tárgyilagosan szembenézzünk. Hiszen a diktatúra évtizedei alatt jóformán csak szidni és becsmérelni lehetett, s ennek ellenhatásaképpen az utóbbi években viszont a kritikátlan magasztalását tapasztaljuk. Szíj Rezsőé az érdem, hogy szakított ezekkel a végletekkel, s e kötet előszavában, vagyis egy harminc oldalas alapos, elemző tanulmányában, részletesen számbaveszi: mi az, ami Szabó Dezsőből ma is időszerű és élő, s tanításának melyek azok a megállapításai, amelyek fölött eljárt az idő. Mert ebben a hatalmas életműben kétségkívül olyan megállapítások is vannak, amelyeket ma már nem vállalhatunk: vagy azért nem, mert megírásuk idején is igazságtalanok voltak, vagy pedig, mert az elmúlt évtizedekben időszerűtlenekké válltak. Ha azonban azt akarjuk, hogy Szabó Dezső napjainkban is élő, eleven hatású író legyen, akkor – s ebben teljesen igaza van Szíj Rezsőnek! - “a döntő kérdés mégis csak az, hogy mi történt Szabó Dezső mindenkor időszerű gondolatainak a gyakorlatba történő átültetésére, nemzedékről- nemzedékre.” - Mert szép és kegyeletes dolog az író sírjának és szobrának évenkénti megkoszorúzása, ámde jogosan veti föl a kérdést Szíj Rezső: “Mit hallottunk arról, hogy gyakorlati követelményeiből az életben mi vált cselekedetté, életformáló gyakorlattá?”

 

Márpedig ezen fordul meg minden, ez a dolog lényege! Szabó Dezsőből nem szabad bebalzsamozott múmiát vagy bírálhatatlan szentet csinálnunk, hanem szerszámként kell használnunk napjaink feladatainak a megoldásához. Mindenekelőtt tehát a műveit meg kell ismertetnünk a legnagyobb számú közönséggel, hogy hatni tudjon a közvéleményre, s másodszor pedig el kell távolítanunk róla azt a burkot, amellyel az ellenségei vonták be azzal a szándékkal, hogy rossz hírbe hozzák és az antiszemitizmus gyanújába keverjék. Mert igaza van Szíj Rezsőnek: az olvasók “Ha tudomásul vették volna, hogy már a harmincas évektől nem érvényesek azok a nézetei, amikkel vádolják, ma egészen más Szabó Dezső kép élhetne a köztudatban. De könnyebb évtizedeken át ismételni a már régóta alaptalan vádakat, mintsem levonni belőlük a kötelező parancsokat.”

 

S melyek ezek a levonandó kötelező parancsok? Az első és az egyik legfontosabb talán az, hogy föl kell mentenünk Szabó Dezsőt az antiszemitizmus hazug vádja alól. Szíj Rezső hivatkozik a már 1947- ben megjelent Te vagy a tanú című tanulmánykötetre, amelyben Gáspár László elismerte: “A húszas évek legvégén aztán békejobbot nyújtott a magyar zsidóságnak is, és előbb hallgatólagosan, majd a szélesebb nyilvánosság előtt is elégtételt nyújtott a magyar nemzet zsidó elemeinek, elismerve ezzel, hogy a nyelvében, szokásaiban és magyar eszményeiben élő honi zsidóság is integráns része a magyar nemzetnek. Szava azonban sajnos pusztába kiáltott szó maradt, de próféciáit és tanulságát még ma is sokan megszívlelhetik.”

 

Ugyanilyen kötelező parancs annak nyílt kimondása is, hogy – mint ugyancsak Szíj Rezső írja – Szabó Dezső“Történelemszemléletének néhány megállapításával mi sem érthetünk egyet.”

 

Melyek ezek?

 

Csak vázlatosan és címszószerűen: Szent István uralmának negatív megítélése, s ezzel összefüggésben az Intelmek- et és törvényeket minősítő vélekedése. Igaza van Szíj Rezsőnek abban is, hogy “Természetesen nem érthetünk egyet az ősi magyar alkotmány gúnyos hangú emlegetésével sem. Részben ennek az alkotmánynak köszönhető, hogy ma áll Magyarország, nem egyedül megcsonkítva a népek között. Nem fért látókörébe, hogy európa, majd minden népének uralkodó családja idegen eredetű volt. Ez alól nem kivétel például Anglia, Svédország, Lenygelország, Oroszország, Románia, Görögország sem.” A régi magyar történelem eseményei és személyei közül egyoldalúan és eltúlzottan ítélte meg Szabó Dezső Dózsa Györgynek és Áchim Andrásnak a szerepét és jelentőségét is.

 

Szíj Rezső nyomatékosan hangsúlyozza, hogy nem volt igaza szabó dezsőnek a kiegyezés korának megítélésében és a Tiszákat rendkívül sommásan elítélő vélekedésében sem. Ezek a balítéletei végül is abból a meggyőződésből fakadtak, hogy szerinte a magyarságnak a története “kínzókamra” volt, és minden munkás“rabló, idegen érdekek láncolt fegyence.” Ha Szabó Dezső megélte volna akommunista diktatúra évtizedeit, akkor könnyen meggyőződhetett volna állításainak tarthatatlanságáról. De a következő évtizedek történetkutatási eredményeinek ismeretében is bizonyára fölülbírálta volna fent említett nézeteit. Szíj Rezső bőven és alaposan megindokolja, hogy miért nem fogadhatjuk el ma már az említett Szabó Dezső- i véleményeket, s indokai meggyőzőek és logikusak. Érveléséből azonban egyértelműen kiderül, hogy cáfolatai ellenére ő maga is Szabó Dezső tisztelői közé tartozik, anélkül azonban, hogy a kritikátlan rajongók elfogultságába esne. Számára ez utóbbi magatartás főként azért elfogadhatatlan, mert károsnak tartja mind Szabó Dezsővel, mind önmagunkkal szemben. Németh László írta, hogy “szeretem megismerni azt, akit szeretek.” Nos, ez a magatartás jellemző Szíj rezsőre is: szereti és tiszteli Szabó Dezsőt, s ezért akarja megismerni. És hogy ez a magatartása mennyire hasznos, azt tanulmányának az a fejezete bizonyítja a legjobban, amelyben Mestere történelemszemléletét elemzi. Értelmezéséből ugyanis az derül ki, hogy ha Szabó Dezső gondolkodását igazán megértjük, akkor a hagyományos magyar “balsorsos”, tehát alapvetően borúlátó történelemszemlélettel szemben egy merőben új és bizakodó, azaz derülátó történelemfölfogáshoz juthatunk el.

 

Szíj Rezső érvelésének az a kiindulási alapja, hogy “Szabó Dezső a magyar múltat illető időnkénti sommás ítéleteivel nem állt egyedül. A gyökerek a reformációig nyúlnak vissza s ez a balsorsos szemlélet szükségképpen alakult ki. Minden egyes prédikáció a hallgatóság, a hívek, a nép bűnösségét sulykolta bele a lelkekbe. A prédikációk révén vált szinte általánossá és szívódott föl Kölcsey Himnuszába, s attól kezdve úgy megülte a magyar szíveket, lelkeket, a gondolkodást, hogy száz mellettünk szóló bíztató érvből a legtöbb magyarnak egy sem jut eszébe. Képtelen elismerni, hogy egy nép történelmét mégsem lehet egyértelműen, a maga egészében balsorsnak nevezni, ha ezerszáz éves történelméből 850 év külső háborúktól mentes történet volt. Főleg, ha a többi nép történetével veti össze a magáét.”

 

Szabó Dezső A magyar történetírás feladatai című, e kötetben olvasható tanulmányában abból indul ki, hogy“A történetírás az életakarat legegyetemesebb lírája: mert a közösségben történő embert, az egyéni életakaratok sajátos eredőjét: a történelmi egységet igyekszik egy új életakarat igazolásává és eszközévé tenni. ... A történetírás is, mint minden egyéb: csak egyik agyara a törtető embernek.” - Ez tehát azt jelenti, hogy a történetírást nem önmagáért, az elvont igazságért kell művelni, hanem be kell fogni az életért, ha tetszik: a megmaradásunkért vívott harcba. A magyarság hajlamos a sopánkodásra és az önsajnálatra, vagyis ahogy Szabó Dezső mondja: “Az első baj újból és újból végtelen elnyögése bajainknak, félelmeinknek. Dühödt elszámolása annak, hogy honnan, milyen irányban röpített ki bennünket az idegen hódítás. Pontos és részletes leleplezése annak, hogy melyik közéleti szereplő melyik retye- rutyája, melyik idegen fajból való. A legnagyobb baj, hogy aki ilyennel tölti napjai szabad részét, azt hiszi, hogy ezek megjátszása által tényleg tettleg hazafi és megtett mindent a magyar közösségért, amit tehetett.”

 

A fönti mondatokat Szíj Rezső azért idézi a tanulmányában, hogy belőlük napjainkra érvényes, nagyon is időszerű tanulságokat vonjon le. Megállapításainak az a summája, hogy nem sopánkodni és panaszkodni kell, hanem cselekedni: “... az a lényeg, hogy szervezzük meg a jelenben élniakarásunkat szolgáló erőinket a holnap, a holnapután érdekében.” S ez az élniakarásra buzdító történelemfölfogás tökéletesen egybevág Szabó Dezsőnek azzal a nézetével, amely elveti a balsorsos sopánkodást és elutasítja azt a magatartást, amely nem más, mint: “Búval bélelt elzokogása annak, hogy mit nem lehet tennünk, mire vagyunk képtelenek.” - Márpedig ez a magatartás sehová nem vezet, sőt éppen a legfontosabb nemzetépítő cselekvéstől ránt vissza bennünket. Holott – mint ugyancsk Szabó Dezső írja: - “A mai zsúfolt teendőjű életharcban nem lehetünk eléggé modernek és gyakorlatiasak. Délibábos képzelgések helyett életünk legfőbb, legerősebb megtartó gyökereit nyomozzuk vissza a múltba.” - És Szíj Rezső nagyon éber történeti érzékkel veszi észre, hogy Szabó Dezső gondolkodásában ezek a megtartó gyökerek a következők: “Makacs életakarat, józan látás, egészséges önzés, alkotó képzelet, a magyar lélek évszázadokon, évezredeken át fölgyűlt kincsei.”

 

A lényeg teát az, hogy szakítanunk kell a hagyományos magyar busongással, s nem szabad azt hinnünk, hogy mi vagyunk a világ legtragikusabb sorsú népe: egyrészt, mert ez tényszerűleg sem igaz, másodszor pedig, még ha igaz lenne, akkor sem búsonganunk kellene, hanem meg kell fogadnunk Kölcsey intelmét:

 

 

Hass, alkoss, gyarapíts,
S a haza fényre derül!

 

 

Ismeretes azonban, hogy ezt a “balsors” történelemszemléletet Ady is elfogadta és számos írásában visszhangozta. Éppen ezért Szabó Dezső ővele is szembeszállt: “Van Ady Endrének egy szerencsétlen verse, melyet vitriollal szeretnék kiirtani még a nyomdászok emlékezetéből is. Az a vers, amelyben négy- öt magyar esett, szomorú fejekkel összehajol. Ez a verse hatalmas mértékben népszerűsítette tovább ezt a búval pityizáló hazafiságot, mely valóságos borszakértői kóstolásokon szürcsölgeti történelmi tragikumunkat és olyan vad élvezettel búsul, hogy talán boldogtalan volna, ha nem volnánk ilyen boldogtalanok. Nincs meddőbb és hülyébb foglalkozás, mint az ilyen, összehajlások. A legkisebb eredmény, mely kultúrában, üzletben, vagyonban, hatalomban bármely csekély pozitívumot jelent, a magyarságnak többet ér, mint a leghatásosabb honfi búsulású összehajlás.”

 

Szíj Rezső megértette Szabó Dezső tanítását, és tudatában van annak, hogy a meddő panaszkodások és morgolódások semmit nem érnek, sőt kifejezetten károsak, hiszen cselekvés helyett a tétlenséget prédikálják. És Szíj Rezső nem éri be azzal, hogy igazat ad Szabó Dezsőnek, hanem az ő tanítása alapján azokat a cselekvési lehetőségeket is bemutatja, amelyeket jelen körülményeink között szinte napiparancsként meg kellene valósítanunk. S ezt tartom én Szíj Rezső tanulmánya legnagyobb érdemének!

 

Jól tudjuk persze, hogy akik Szabó Dezső életművét eleve rosszindulatú elfogultsággal, ellenséges érzülettel szemlélik, azokat sem Szíj Rezső tanulmánya, sem maguk a Szabó Dezső írások nem tudják nézetük megváltoztatására bírni. Nem, mert nem érdekük, hogy a XX. század egyik legnagyobb magyar írójáról elismerjék: nem az volt, mint ainek ők eddig célzatosan látták. Hiszen ők abból élnek, illetve azzal indokolják működésüket, hogy harcolnak Szabó Dezső állítólagos “kártékony” nézetei ellen. Éppen ezért számukra Szabó Dezső mindenekelőtt antiszemita és nacionalista volt. Annak kellett lennie, hiszen akkor ők mi ellen küzdhetnének? Szíj Rezső is szembenéz ezzel a hamis váddal és a következőt válaszolja: “Nacionalista volt- e Szabó Dezső? S ha igen, milyen értelemben? Semmi esetre sem ovlt annyira nacionalista, mint kortársai közül – hogy csak néhány nevet említsek: a francia Clemanceau, a cseh Benes, Masaryk, a román Bratianu, Maniu, Vajda- Vojvoda, Goga Octavian, Károly király, a szerb Pasics, Sándor és Pál királyok, a horvát Ante Pavelics, a spanyol Franco, a magyargyűlölő horvát Krlezsa, a szlovák Tiso, Mach Sanyo, aztán Sztálin, Hitler s ugyan ki nem volt nálánál nacionalistább, Rooseweltet, Morgentheaut és társait, Antonescut stb. Stb. Sem hagyva említés nélkül. Egyszerűen csak nem volt kozmopolita, ahogy nem volt az a múlt századi magyar liberális nemzedék egyetlen tagja sem.”

 

Szíj Rezső számára Szabó Dezső művei nem jól hangzó, tetszetős idézetek lelőhelyei, mint a Mester oly sok impotens rajongójának, hanem cselekvő útmutatások napjaink legégetőbb gyakorlati föladatainak megoldásához. S szilárd meggyőződésem, hogy Szabó Dezsőhöz manapság ez az egyetlen igazán helyes megközelítési mód. Elképzelhető természetesen, hogy ez a történelemszemlélet, amelyet Szíj Rezső képvisel, az némelyek számára, a maga abszolút gyakorlatiassága és csakis a konkrét eredményekre való beállítottsága miatt, szigorúan morális szempontból, kissé riasztónak, sőt már- már cinikusnak tűnhet. Ám ha ezt a történelemszemléletet a magyarság további megmaradása és boldogulása szemszögéből nézzük, akkor el kell ismernünk – akár tiltakozik ellene erkölcsi érzékünk, akár nem -, hogy ez az egyetlen járható út. Egyet kell tehát értenünk Szíj Rezsővel abban: “Ahhoz, hogy Szabó Dezső által leleplezett bajainktól megszabaduljunk, merőben új történelemszemléletre van szükség. Új szemléletre van szükség múltunkat illetőleg éppúgy, mint tényleges, vagy csak álnokul belénk táplált helytelen nézeteinket illetően. Mindenekelőtt tudatosítani kell, hogy sorsunk alakulása nem múltbeli sérelmeink fölemlegetésétől függ, még csak nem is az igazságtól, mert az utóbbinak csak akkor van értelme, ha megvan a lehetőség és az eszköz az érvényesítésére. Hogy melyik népet ért igazságtalanság, kinek van igaza, kit ért méltánytalanság, jogcím nélküli előny, kinek- kinek a múltját milyen nép- és emberiségellenes bűntett terheli, országok népeit tönkretevő békediktátumok, egy- egy város értelmetlen elpusztítása, népének százezerre vagy milliókra rúgó elvéreztetése, kiirtása miatt, mindez nem érdekli a TÖRTÉNELMET. Annak van igaza, - van, vagy nincs – egyre megy – aki igazságát el tudja fogadtatni. A történetírás – jól mondja Szabó Dezső – csak egyik agyara a zsákmányszerzésnek, a zsákmány megtartásának. Az igazság nem lényeges, a történelem számára érdektelen. A hatalom megragadása – ez a lényeg! S ezen semmiféle erkölcsi nyavalygás nem változtathat.

 

A nyugati, római kereszténység tévedése abban állt, hogy hitt az emberiség megjavulásában, megnevelhetőségében. Azt hitte, hogy a nevelés és a példamutatás eszközeivel az ember és az emberiség jó útra terelhető. Végzetes tévedés. Ezzel a tévhittel sem a Tóra, sem a Talmud, sem a Korán, sem a görögkeleti egyház nem ámította sem önmagát, sem híveit. A délszláv lélek, és az iszlám nem ismeri a lelkiismeretet. S e tekintetben nem áll egyedül.”

 

Lényegében a föntihez hasonlóan vélekedik Spengler is világhírű művében, A nyugat alkonyában: “A történelemben az életről van szó, és mindig csak az életről, a rasszról, a hatalom akarásának diadalmaskodásáról, nem epdig igazságok, találmányok vagy a pénz győzelméről. A világtörténelem világtörvényszék: mindig az erősebb, a teljesebb, a magában biztosabb életnek biztosított jogot – jogot a létezésre, függetlenül attól, hogy az az éberlét számára igaz volt- e; és mindig föláldozta a jogot és az igazságot a hatalom és a rassz oltárán, s halálra ítélte azokat az embereket és népeket, akiknek az igazság fontosabb volt, mint a tett, és a jog lényegesebb, mint a hatalom.”
(O. Spengler: A nyugat alkonya. I- II. köt. Bp. 1994, Európa K.)

 

Tudom, keresztyéni életszemlélet alapján nagyon nehéznek tűnik ezt a történelemszemléletet elfogadnunk, hiszen mi az erkölcsös élet jogosságát valljuk és hirdetjük, s egyetértünk Karinthyval, aki azt mondta: inkább hagyom, hogy a féreg megegyen, semhogy a férget megegyem.

 

Ámde! Ha ezt Szabó Dezsőre alapozott gondolkodást igazán és jól megértjük, akkor rájövünk, hogy ez egyáltalán nem az erkölcstelen hatalom jogosságát és mindenekfölöttiségét hirdeti. Nem az erkölcstelen hatalom jogosságát hirdeti, hanem a magyarságnak az élethez való mindenekfölötti jogosultságát, és az ehhez szükséges merész és elszánt cselekvési programot vallja.

 

Meg kell vallanom, annyira fontosnak tartom ezt az új történelemszemléletet, hogy ha rajtam állna: Szíj Rezső tanulmányát külön füzetben és óriási példányszámban adnám ki, s az elolvasását mindenki számára kötelezővé tenném. Hiszen elég régóta búsmagyarkodunk, sopánkodunk és panaszkodunk már ahhoz, hogy végre tegyünk is valamit önmagunkért.

 

Szabó Dezsőnek ebben a kötetében három tanulmánya olvasható: Toborzó, A magyar történetírás feladatai és az Elkergetett istenek. Ez utóbbiban sorra veszi a nagy francia forradalom alapvető fogalmait (szabadság, egyenlőség, testvériség), valamint tüzetes vizsgálat alá veti a liberalizmus és a demokrácia fogalmát. Szíj Rezső a tanulmánya végén fölveti azt a kérdést, hogy a nagy írónak miért éppen ezt a három tanulmányát bocsátotta útjára. Válasza: “Mert ebben találja meg az élni akaró magyar a világot katasztrófába döntő liberális eszmék bírálatát éppúgy, mint az új magyar történelemszemlélet kialakulására alkalmas alapelveket. Ezekben a tanulmányokban elméleti tisztázás és meg nem kérdőjelezhteő utasítások találhatók.”

 

Szabó Dezső megdöbbentő tisztánlátással veszi sorra ezekben a tanulmányaiban a legalapvetőbb magyar sorskérdéseket és adja meg rájuk a mindmáig érvényes időszerű megoldásokat. Bőven olvashatunk ezekben az írásokban nemcsak a liberalizmusnak a magyarság elemi létrédekei elleni értelmezéséről, hanem az úgynevezett antiszemitizmus valódi és hazug magyarázatáról is. Lehetetlen itt most ezeket egyenként sorra vennünk, de az olvasók – mert reméljük, hogy e kötetnek bőven lesznek olvasói! - meg fogják találni bennük azokat az elemzéseket, amelyekből levonhatják maguk számára a napi cselekvési föladataikat. S közben nem csekély hálát fognak érezni Szíj Rezső iránt, aki ezeket a ritkán emlegetett tanulmányokat újból kezükbe adta.

 


Dr. Beke Albert
(Beke Albert: Szabó Dezső és Szíj Rezső történelemszemlélete
– Szenci Molnár Társaság, 2002.)