3. Szabó Dezső az irodalomtörténetről




 

Szabó Dezső az irodalomtörténetről (I.)

 

Pamflet és tudomány

 


Mondandómat két előzetes megjegyzéssel kell kezdenem:

 

1.)Arról, hogy az irodalomtörténet miként vélekedik Szabó Dezsőről, nagyon sokat olvashattunk. Ámde alig szokott szóba kerülni az, hogy a Mesternek mi volt a véleménye az irodalomtörténetről és magukról az irodalomtörténészekről.

 

2.)Az úgynevezett rendszerváltás óta, vagyis mióta Szabó Dezsőt nemcsak szidni, hanem tárgyilagosan méltatni is szabad, a róla szólók leginkább csak a dicséretét zengik. Holott ezek éppolyan elfogultságok, mint a diktatúra évtizedei alatt elhangzott szidalmazások és rágalmazások. Én is tisztelem ugyan Szabó Dezsőt, de ha azt vizsgálom, hogy hogyan vélekedett az irodalomtörténetről, akkor ez a téma lehetetlenné teszi számomra az egyoldalú és kizárólagos magasztalást, mert semmiféle iránta érzett tiszteletünk nem fojthatja belénk a kötelező tárgyilagos megítélést.

 

Szigorúan szakmai szempontból nézve három tanulmányát vizsgáljuk Szabó Dezsőnek, éspedig időrendi sorrendben. Az első az Újabb irodalmunk és legújabb irodalomtörténetünk című bírálata, amely a Nyugatban jelent meg 1913- ban. Ebben a Ferenczi Zoltán által szerkesztett s a Műveltség Könyvtára sorozatban megjelent A magyar irodalom története című meglehetősen vaskos és díszes kiadású művet veszi bonckés alá, s a róla alkotott véleménye teljességgel elítélő. Szabó Dezső ekkor még csak harmincnégy éves, tehát pályája elején álló fiatal tanár, akinek azonban már kiérlelt és letisztult szempontjai vannak, s véleményét ugyanolyan lesújtó, ellentmondást nem tűrő módon fogalmazza meg, mint majd a későbbi évtizedeiben. A szerzőktől azt várta el, hogy közös vállalkozásuk alapján “az olvasó ebben az irodalomtörténetben végigcsinálja nemzetünk egész szellemi fejlődését, s e nemzeti fejlődésben egész Európa kultúréletét.” Ennek az igénynek az alapján azonban a múvet teljes kudarcnak tartja: “Jelen mű e tekintetben kimeríti a hiábavalóság minden lehetőségét, úgy az anyag földolgozásban, mint annak esztétikai értékelésében.”

 

Szabó Dezső egy magyar irodalomtörténeti szintézistől azt várta, hogy mutassa meg azokat a jellegzetes magyar jellemvonásokat, amelyek az európai kultúrában valamiféle hatást fejtettek ki, s amelyek “egységes fejlődésben rajzolódjanak az olvasó szemei elé: “Úgy kell tehát megmutatni “ a magyar szellemi munka történetét, ahogy az ezer év politikai, társadalmi, gazdasági küzdelmeiben életté vajúdta magát. És adni ezt úgy, hogy lássuk ama gyökérszálak végtelen sokaságát, melyek speciális szellemiségünket folytonos új hatással kötik belé a felénk áramló szellemi életbe.”

 

Kifogásolta ebben az irodalomtörténetben azt is, hogy túlságosan nagy teret szentel a régi magyar irodalomnak. Holott szerinte “a Csokonai- kor előtti irodalom nagyon kevés kivétellel (Balassi, Pázmány, Szenci zsoltárai, Zrínyi prózai művei, Mikes, Gyöngyösi, a kuruc költészet) csak mint politikai és kultúrtörténeti visszhangok érdekelhetik a kuriozitások bogarászait.” Szabó Dezső nemcsak nyelvi szempontból nincs nagy véleménnyel a Csokonai előtti irodalmunk termékeiről, hanem nemzeti és esztétikai szempontból is kevésre becsüli azokat. “Pedagógiai téren operálni velök – írja kritikájában – a fiatal szellem lelketlen kasztrálását jelenti.” S elítéli azt a magatartást, amely “nálunk még a radikalizmus ostoba általánosításával bélyegzi meg azt, ki annak a bárgyú hebegésének, mit régibb irodalmunknak neveznek, gyilkos csúfságát a kutya primitív szemérmével akarja elkaparnia szem elől.”

 

Miután a műnek a régi magyar irodalommal foglalkozó részét lényegében elítéli, nyíltan bevallja: “A legfőbb kérdés tehát előttem – s kétségtelenül a nagyközönség előtt is -, hogyan adja szem elé irodalomtörténetünk a 19. századi irodalmát. Mire kér tájékoztatót az olvasó? Milyen pszichét fejez ki az irodalmi mű? Ez az egyéni kérdés. Milyen eszközöket, formákat használ ennek kifejezésére? Ez a speciális irodalmi kérdés. Mennyiben függ össze forma és psziché, s az egyes jelenségek micsoda általános fejlődést adnak? Az a szociális és filozófiai kérdés. - No és mit kap az olvasó?”

 

Szabó Dezső válasza ez: “Kapunk kétféle lelkesedést: nemzeti és esztétikait.” Íámde szerinte a szerzők nemzeti lelkesedése is torz eredményre vezet: “soviniszta magyarrá” lesznek s jelentéktelen dolgokat is fölfújnak vagy egyeseknek meg nem érdemelt babérokat adományoznak. Nemzeti lelkesedésükben a szerzők még Horváth István hajdani magyarkodását is fölülmúlják, hiszen az “Szégyenlené pl. elszavalni, hogy Descartes filozófiája már az Apáczai szájában szól a magyarokhoz. Mert Apáczai dib- dáb, teljesen tudománytalan galagyolásában inkább Ramus követője, Descartes hírhedt szállóigéjét csak éppen úgy említi meg, mint az elefánt jó tulajdonságait. Ez a megemlítés a magyar szellemi életben teljesen jelentéktelen, és abszolúte semmit sem jelent. Ezt valamivé fölfújni csak egy nemzeti irodalomtörténetnek lehet.”

 

Végül pedig úgy látja, hogy “Ez a lelkesedés hozza létre a nemzeti hazugságok hosszú sorát. Ez zenget egy metafora – himnuszt az egyik szerzővel a csak minimálisan költő Zrínyi Miklós Zrinyiász- áról. Ez teszi a nemzeti szellemet irodalomtörténeteink mindenütt jelenlévő svungszavas, tolakodó házi manójává. Ez követteti el azt a súlyos hibát, hogy még nincs irodalomtörténetünk, mely ki próbálja mutatni azt az igen jelentékeny hozzájárulást, melyet a magyar szellem nem magyar fajú lakótársainknak köszönhet.”

Nos, Szabó Dezső sarkosan fogalmaz, s éppen ezért a sommás ítéletei némely olvasóban visszatetszést kelthetnek. Talán akadnak, akik a régi magyar irodalomról mondott lekicsinylő véleményéért iselítélik. Azt hiszem azonban, hogy Szabó Dezsőnek a föntimegállapításaibanlényegében igaza van. Hiszen a Csokonai előtti irodalmunkat – a Szabó Dezső által is fölsoroltak kivételével – tényleg lehetetlen életre kelteni és az olvasók figyelmét ráfordítani. A vele foglalkozók bizony csak olyasféle munkát végeznek, mint a temetkezési vállalat alkalmazottai: szépítgetik a koporsót, díszítgetik a ravatalt, megigazítják a halott feje alatti párnát – de a halott ettől nem fog életre kelni. És senki nem hiheti, hogy Szabó Dezsőből a nemzeti érzés hiányzott volna, amikor elmarasztaló véleményét megfogalmazta, hiszen ilyesmivel még a legelfogultabb ellenfelei sem gyanúsították. Benne egy jó értelemben vett esztétikai és történeti érzés dolgozott, s ítéleteit is ez irányította.

Kifogásolta a könyv szerzőinek esztétikai lelkesedését is. Nem azt nehezményezte, hogy egyik- másik művet a szerzők kevesebbre vagy többre becsültek, mint ő, hanem, hogy voltaképpen nem az esztétikai szempontjuk vezette őket, hanem a hatalom előtti szolgai meghunyászkodásuk és alázatuk. Művészi ítéletük Szabó Dezső szerint a következőképpen születik: “a recept igen könnyen állítható elő. Előttem van egy magyar szerző műve. És akkor azt képzelem, hogy a mű egy most installálandó főispán, s én az üdvözlő szónok vagyok. Erre lelkesedési tótágast állok, kitátom a számat, és svung- metafórák, hasonlatok s más egyebek gerezdjeit lehetőleg vulkanikusan bugyborékolom az előttem álló felé. Jelen irodalomtörténetünk minden valamirevaló írót ebben az erupciós eljárásban részesít.” Ebből a magatartásból következik, hogy valamely mű esztétikai értékének megállapításakor a szerzők gyakran úgy viselkednek, mint “a vurstlik berugott impresszáriói” - vagyis nem értékítéletet mondanak, hanem ízléstelen reklámot csapnak, s “szerzőink belelkesednek a halhatatlanságba mindenkit, aki legalább a 6. fizetési osztályban benne van.”

Aki elolvassa a szóban forgó művet, s aztán a róla szóló Szabó Dezső kritikát, hajlandó azt mondani, hogy végül is ez egy szakmai szempontú bírálat, kissé érdesen megfogalmazva ugyan, de mégis komolyan vehető módon. Ámde azok a lepocskondiázásai és förmedvényei, amelyeket Horváth János Petőfi Sándor című 1922- ben megjelent könyvéről és Pintér Jenő két kötetes magyar irodalomtörténetéről írt, semmiképpen nem tekinthetők szakmai kritikának, hiszen azok igazi pamfletek, vagyis gúnyiratok.

Horváth János vitán fölül kora legnagyobb magyar irodalomtörténésze volt, éspedig életművének nemcsak a mennyisége, hanem főként a minősége miatt. S noha 1922- ben még nem volt az, de már akkor is jelentős művek álltak mögötte: 1910- ben jelent meg az Ady s a legújabb magyar líra című könyve, amely egy egész nemzedéknek tanította meg, hogyan kell Adyt olvasni. Zolnai Béla a tanítvány hitelességével írja róla, hogy Horváth János könyvének hatására “Az Eötvös Kollégium határozottan Ady pártjára állt. Mikor megjelent a Kollégium tanárának, Horváth Jánosnak Ady s a legújabb magyar líra című füzete, a Kollégium dicsőségének tekintettük, hogy az irodalomtudomány boncasztalára került az új költészet. ... Lenéztük azokat, akik Adyt nem értik. Persze mi is csak inkább azokat a verseket értettük, amik Horváth János könyvéből diadalmasan és makulátlanul elevenedtek meg – mint pl. a Halál lovai – és amelyek még közelebb állottak az Arany utáni, rejtélytelen költészethez. Valósággal faltuk az első Ady- magyarázatot, a magyar Brunetié tanulmányát, amely a mi szimbolizmusunkat magyarázza. ... A titkok titka meg volt fejtve: Ady egyszerre érthetővé vált, mindenki számára hozzáférhetővé. Horváth könyve Ady gyökeréhez igyekezett hatolni és – amint mondani szokták – fölnyitotta a szemeket.”

S Horváth János nemcsak adta, hanem utalt azokra a szociális problémákra is, amelyeket az Ady költészete magában rejt. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert Zolnai Béla vallomásában ezt olvassuk: “Akkor még úgy hittük, hogy a probléma tisztán artisztikus, esztétikai síkon fekszik és hogy Ady stílusforradalmár, de politikai lázadására még alig eszméltünk rá, bár Horváth János már utalt Adynak a mai socialisticus törekvésekkel... a hazai társadalmi viszonyokkal való kapcsolatára. Az Ady- kultuszt fokozta, mikor értesültünk róla, hogy a hargitai Horváth János összebarátkozott a szomszédos érmindszenti Adyval, bár a barátság részleteiről semmit sem tudtunk meg. De a Kollégium szerepe a modern tudomány és az élő irodalom összetalálkozásában jóleső érzést keltett valamennyiünkben. Egyszer Horváth János elhozta a Kollégiumba Ady Endrét ...: mindenki lelkesedett és a Kollégium erkölcsi sikerének érezte az üldözött költő és a franciás kultúrában élő, Párizsban járó kollégisták találkozását. (A franciásság jelentette akkor, 1910 táján, a modernséget, a haladást.)”

Még szintén a Petőfiről szóló könyve előtt jelent meg Horváthnak, 1921- ben, az Aranytól Adyig című könyve, amely ismét meggyőzően bizonyította, hogy nyitott szemmel figyelte a jelen irodalmi folyamatait, s egyáltalán nem csak a múltba temetkező tudós volt. Ennek ellenére Szabó Dezső úgy írt róla, mintha egy irodalomhoz abszolút nem értő, műveletlen akarnok lenne, aki prózává keni szét a verset, ostoba túlzásba viszi a hatások kimutatását, s ráadásul semmiféle elméleti képzettsége és iskolázottsága nincs – egyszóval nincs érzéke az irodalomhoz.

Nos, aki tudja, - tudja, aki pedig nem, annak elmondom: mindaz, amit Szabó Dezső Horváth Jánosról írt, szinte alig- alig tartalmaz igazságot. Nem állítom, hogy semmiben nincs igaza, mert ez is túlzás lenne. Bizonyos megállapításaiban Szabó Dezső súrolja ugyan az igazságot, csak a saját szempontjából az a baj, hogy a majdnem- igazságait is olyan formában és stílusban mondja el, hogy csak nevetni tudunk rajtuk, de nem lehet őket komolyan vennünk.


Vegyük sorra a Szabó Dezső- i vádakat:

1.) Horváth János műelemzése nem más, mint a vers “prózává kenése.”

Ebben mindössze annyi az igazság, hogy Horváth János bizonyos esetekben már- már visszaél a versekbe beleélő- és elemző készségével, s a legegyszerűbbnek látszó Petőfi- verseket is túlzott részletességgel és alapossággal taglalja. Ámde mentségéül mondva: ezekben az esetekben is meg kell gondolnunk, hogy a Petőfi versek látszólagos egyszerűsége némelykor bonyolult és rafinált egyszerűség. Az olvasó könnyen abba a tévedésbe eshet, hogy azt hiszi: érti a verset, holott csak a Horváth János- i elemzés végén döbben rá, hogy sok minden olyasmi van benne, amelyeket saját magától esetleg nem fedezett volna fel. Tehát a versnek ez nem prózává szétkenése, hanem alegelterjedtebbszépségeinek föltárása és bemutatása.


2.) Szabó Dezső szerint Horváth János túlzásokba viszi a Petőfi- versekben állítólag fellelhető hatások kimutatását. Csakhogy ez olyan vád, amelyet nem lehet bizonyítani, mert minden attól függ, hogy mit értünk hatáson. A tudatos átvétel bármilyen formáját nyilvánvalóan nem lehet hatásnak neveznünk, hanem a plagizálás tudatos, vagy öntudatlan formájának kell tartanunk. S Horváth sem erről beszél, amikor egy- egy Petőfi- versben valamiféle hatást tud kimutatni, hanem többnyire olyan olvasmány- emlékekre vagy élményekre, esetleg csak emlékfoszlányokra mutat rá, amelyek Petőfire hatással voltak, vagy legalább is lehettek. Horváth János az esetek többségében nem azt állítja, hogy Petőfi tudatosan vett át ezt vagy azt valaki mástól, hanem a kétségtelen tényt egyszerűen csak megállapítja. Mégpedig anélkül, hogy ezzel Petőfi nagyságát csökkenteni akarná!

Szabó Dezső gondolatvilága viszont egy idejétmúlt romantikus zseni kultuszra utalt, amely a nagy művészekben őseredeti értékteremtőket látott, s velük kapcsolatban mindenféle hatást eleve kizártnak tartott. Holott abszolút eredetiségről még a legnagyobb zseniknél sem beszélhetünk, hiszen a körülvevő világ őket is befolyásolja – ha tetszik: rájuk is hat -, s a hatásuk és befolyásuk alól még ha akarnák sem vonhatnák ki magukat. Szabó Dezső viszont abban a tévedésben leledzik, hogy azt gondolja: ha Horváth János százféle hatást mutat ki egy Petőfi- versben, akkor ezzel csökkentette annak az értékét is. Holott Horváth János hatás- kimutatásai mindig azzal végződnek, hogy íme: ebből a százféle hatásból Petőfi mégis egy teljesen új és “eredeti” művet hozott létre. Tehát nem csökkenteni akarja egy- egy Petőfi- vers értékét és szépségét, hanem éppen ellenkezőleg: megemelni. Szabó Dezső tehát félreérti Horváth János módszerét, mert azt hiszi, hogy lefokozza Petőfi nagyságát, holott nem erről van szó.
 

3.) Gyakran hangoztatja Szabó Dezső azt a vádat is Horváth Jánossal szemben, hogy nincs elméleti képzettsége. Csakhogy ez egyáltalán nem igaz, hiszen Horváth 1901- 1902- ben a párizsi École Normale Superieure- ön Brunetiére, Lanson, Bédier, Faguet és Gaston Paris előadásait nemcsak hallgatta, hanem tanításaik elméleti lényegét annyira magáévá is tette, hogy itthon – nyilván nem ok nélkül! - őt nevezték a magyar Brunetiére- nek. S bizonyára ez a párizsi tartózkodása is közrejátszhatott abban, hogy erősen foglalkoztatta egy majdan megírandó irodalomtörténeti összegzésnek (szintézisnek) az elméleti alapvetése. Ezt először 1908- ban kísérelte meg Irodalmunk fejlődésének főbb mozzanatai című tanulmányában, majd 1922- ben, a híres és sokat emlegetett Magyar irodalomismeret című értekezésében, melyet a Minervá- ban jelentetett meg, s alcímében nyíltan is megmondja, hogy ez A rendszerezés alapelvei- t tartalmazza. Szabó Dezsőnek tehát észre kellett volna vennie, hogy az addigi irodalomtörténészeink közül egyedül Horváth János volt az, aki tudatában volt annak: egy valódi összegzés nem az egyes íróknak, hanem magának az irodalomnak a történetéből áll. Tehát nem a fáknak, hanem az erdőnek a történetét kell megmutatni. Ehhez pedig elméleti alapvetés szükséges, s ezt Horváth János ki is dolgozta. És ebből a szempontból lényegtelen, hogy egyetértünk- e összegzésének alapelveivel vagy nem, mert itt egyedül az a fontos, hogy Horváth Jánosnak igenis volt elméleti iskolázottsága, éspedig olyan mélyre ható, amely bizonyos tekintetben az egész magyar irodalomtudomány számára új irányt mutatott. Ő volt ugyanis az első olyan magyar irodalomtörténész, aki szakított az irodalom merev könyvtárszerű fölfogásával és az irodalom végső alapjába az olvasót is bevonta, mert meggyőződése szerint akár a legremekebb mű is csak akkor válik irodalommá, ha azt valaki el is olvassa. Ezzel Horváth végső soron megvetette, létrehozta az irodalomszociológia alapját, és megalapozott egy eddig mellőzött, sőt figyelmen kívül hagyott irodalomtudományi kutatási területet.

Ha Szabó Dezső akár csak minimálisan is tárgyilagos tudott volna lenni Horváth Jánossal szemben, akkor nem vádolhatta volna elméleti képzetlenséggel. Hogy elvakult gyűlölködő indulatát mi tüzelhette Horváth ellen, rejtély, amelynek az okát csak találgatni lehet. Talán öntudatlanul is ingerelhette őt az a szubjektív meggyőződése, hogy ő mindenki másnál tehetségesebb, s ugyanakkor mégsem ő a hivatalosan elismert és megbecsült nagyság, hanem az irodalomtudományban például Horváth János, aki abban az időben már a pesti egyetem tanára volt. Ismeretes, hogy fiatal korában Szabó Dezső is egyetemi, illetve tudósi karriert szeretett volna befutni: nyelvésznek készült, ámde később fölhagyott a finnugrisztikával, elégette a sok ezer céduláját, és – mint ma mondjuk – pályát módosított. Ő maga ezt a döntését később azzal magyarázta, hogy az életét értékesebbnek tartotta annál, semhogy meddő cédulázásba temetkezzen. Ám hogy ennek az egész életére kiható elhatározásnak valóban ez volt- e az oka, vagy sem, ez ismét csak rejtély. Az viszont tény, hogy 1922- ben, amikor ezt a Horváthról szóló pamfletjét írta, a fiatal egyetemi tanár tudósi karierrje, hivatalos megbecsülése és elismertsége fölötte állt a Szabó Dezsőének, s lehet hogy a Mestert éppen ez ingerelte egykori Eötvös kollégiumi társa ellen. Ámde Szabó Dezsőnek ez a betegesen túltengő önértéktudata megmutatkozott az írótársaival való kapcsolatában is. Zolnai Béla tanúskodik erről leghitelesebben, aki visszaemlékezésében ezt írja: “Emlékszem írók bizalmas nyilatkozataira a húszas évekből. Szabó Dezső akkor a Centrál kávéházban trónolt, ahol a pincérek még emlegették a fiatal Adyt. Állítólag a tulajdonos, Mészáros Győző, ingyen feketekávé- kiszolgálást rendelt Adynak... Adyról nem nyilatkozott Szabó Dezső, illetőleg Ady volt az egyetlen, akit elismert, de a többi nyugatos költőt igen kicsinyelte.
-Kis diurnisták ezek – mondta harsány hangon – én vagyok a nagy író...”

Zolnai Béla visszaemlékezése alapján elképzelhetjük, sőt föltételezhetjük, hogy Szabó Dezső az Eötvös Kollégiumból kirajzott egykori barátairól is hasonló véleménnyel lehetett, akik pedig a húszas években már elismert tudósok voltak. Szabó Dezsőben valószínűleg sajoghatott a meg nem valósult tudósi karrierje, amely aztán arra késztette, hogy ne ismerje el hajdani barátja teljesítményét se. Később ugyanezt tette Szekfű Gyulával is!
 

4.) Végül a legsúlyosabb vádként Szabó Dezső azt állítja Horváth Jánosról, hogy nem ért az irodalomhoz, illetve nincs hozzá érzéke. Nos, ennek a vádnak az igaztalan voltát Horváth János egész életműve cáfolja.

Irodalomtörténészeink közül talán senki nem volt olyan bensőséges és értő viszonyban az általa tárgyalt írókkal, mint éppen a magyar Brunetiére. Igaz, hogy ízlésében és esztétikai ítéleteiben kissé konzervatív volt, ám ennek ellenére, aki elolvassa például az általa szerkesztett Magyar versek könyvé- ben, különösen annak az 1942- ben megjelent 2. kiadásában azokat a miniatűr esszéket, amelyeket az egyes költőkről írt, az meggyőződhet róla, hogy még a tőle oly távol álló költőt is, mint pl. József Attila, mennyi megértéssel, ráhangoltsággal, sőt szeretettel jellemzi. Nem igaz tehát az, amit némelyek állítanak róla, hogy a nemzeti klasszicizmus képviselőin túl se lát, se hall. Hiszen a Napkelet- be számtalan kritikát ír a nyugatosokról, Móriczról, és hát Herczeg Ferencről is, akinek egyébként – s talán ez volt Horváth János életében a legnagyobb melléfogás – a Nobel – díjra jelölésének indoklása is tőle származik. S ha 1922- ben ezeket Szabó Dezső még nem ismerhette is, azt már akkor tudnia kellett, hogy Adyról Horváth írta a legelső igazán értő könyvet, s nagyívű tanulmányában mutatta be az Aranytól Adyig ívelő irodalmi korszakot. Ezek a művei bőségesen igazolták, hogy Szabó Dezső vádja egyszerűen nevetséges.

A legsúlyosabb kifogásunk azonban Szabó Dezső úgynevezett kritikájával szemben az, hogy minden jel arra mutat: Horváth János könyvét el sem olvasta. Inkább csak itt- ott belelapozott, kiragadott belőle idézeteket és azokat igyekezett nevetségessé tenni. Kizárt dolog ugyanis, hogy ha az egész könyvet elolvasta volna, akkor föl ne tűnjön neki Horváth Jánosnak az a bizonyos sokat vitatott szerepjátszási elmélete. Ennek tudniillik az a lényege, hogy Horváth szerint Petőfi királygyűlölő és forradalmi versei nem magának a költőnek a saját véleményét fejezik ki, hanem ezekben Petőfi, az egykori színész, magára öltötte egy jakobinusnak a jelmezét, és ennek a szerepét játszotta el. Horváthnak azonban ezt az elméletét könyvének már az első olvasói közül is nagyon sokan nem fogadták el, és vitatták a későbbi szakírók is. Általában ez a szerepjátszási elmélet váltotta ki Horváth művével kapcsolatban a legtöbb vitát, és el sem lehet képzelni, hogy Szabó Dezső, ha tényleg elolvassa a könyvet, szó nélkül ment volna el mellette.

De ezen túlmenően is számos olyan megállapítása van a monográfiának, amelyek nyomban a megjelenése után vitákat váltottak ki, és Földessy Gyulától tudjuk, hogy Horváth Jánost ez a könyve még idős korában is bántotta, és “pár évvel ezelőtt – ezt 1958- ban írta Földessy! - azt mondta egy nagyobb tanári társaságban, hogy a Petőfi- könyve a legrosszabb munkája.”

Szabó Dezső azonban Horváth János könyvének a tényleges hibáiból szinte semmit nem vett észre, éspedig nyilván azért nem, mert el sem olvasta. Neki ez a mű csupán kapóra jött alkalom volt arra, hogy általánosságban elverhesse a port Horváth Jánoson, illetve hogy egészen durván, de talán a lényegre tapintva fejezzük ki magunkat: hogy belerúghasson Horváth Jánosba. S hogy miért, arra már föntebb utaltam.

Végletes elfogultságában Szabó Dezső képes kijelenteni, hogy mind Horváth János könyve, mind a Pintér Jenő irodalomtörténete “általában teljesen értéktelen jelenségek.” Ez ismét csak azt bizonyítja, hogy amit Szabó Dezső mond Horváth Jánosról: szakmai, vagyis tartalmi szempontból elfogadhatatlan. Ám ahogyan mondja: az csodálatos, sőt zseniális. Itt mutatkozik meg igazán, hogy Szabó Dezső a magyar nyelvnek mekkora művésze! Tényleg igaz az író Kállay Miklósnak az a megállapítása, hogy Szabó Dezső “a pamflet Michelangelója.” A Petőfi- könyvről írt “kritikáját” például azzal vezeti be, hogy elmondja: a pesti egyetem egyik irodalmi tanszékének az idős professzora nyugdíj előtt áll, és az önjelölt utódok mindegyike azzal akarja a megüresedés előtt álló katedrát elnyerni, hogy szorgalmasan dolgozik, vagyis egyre több és több könyvet produkál. Ámde figyeljük meg, hogyan mondja ezt el Szabó Dezső:

“Nemrég a moziban egy vígjátékot láttam. Egy fiatal pár éveken át hiába csókolózik, imádkozik gyermekért. Végre egy varázsló bűbájos italt ad be nekik, és íme: egyetlen csókukra kacagó húsú csecsemők végtelen zuhataga árasztja el a filmet. Irodalmáraink (a szó rossz, de az amit jelent, még rosszabb) valami hasonló itallal kortyingathatták tele magukat. Az Úr 1921. és 22. évében egyik a másik után veszett iramban kezd szülni. Az egyik abortál egy öt kiló négydekás könyvet, a másik már készen van egy hat kiló húszdekás nyolcadrétűvel, a harmadik már el is nyiszitelte a köldökzsinórját egy nyolckilós irodalmi jelenségnek. És így tovább. A könyvkereskedők polcai leroppannak a roppant irodalmi lendület alatt, s a Pasteur- intézetben veszett nyomdászokat kezelnek, kiket e dühödt szorgalom infámis betűi betegre martak.

Mi az, ami ilyen bő szülésre gerjesztette irodalmárainkat, kik közül nem egy nyolc- tíz éves szelíd meddőségben pityizálgatta napjait? Az egyetem egyik irodalmi tanszékén, az elköltözött Gyulai helyén, egy öregember ül, akiről évek óta lehet tudni, hogy egy szép napon elköltözik oda, ahol nincs a fénynek árnya és az irodalomnak filológiája. Nosza: irodalmárainkba belecsap a fogantatás, mint a júliusi mennykő. Éhes szemüket odaszegzett igézettel meresztik az öreg professzorra: hogy hogyan tetszik elő belőle napról napra a leendő csontváz. Kezük pedig ezalatt ír, ír, veszett szorgalommal ír, bármit, bárhogy, egy lehetőleg és csak azért is legsúlyosabb könyvet: hogyha az öreg professzor belebillen sírjába: az ő tudománya, az ő irodalmi termése nyomjon a legtöbbet a mérlegen, ő kerüljön az elköltöző helyébe. És az öreg, aranyos szívű professzor megsajnálja őket. Behunyja szemeit, és már ott van, ahol többé nem filológusok, hanem sokkal szelídebb férgek éhsége lesi elomló húsát. És ekkor a magyar filológia egén főlsziporkázik egy soha nem látott augusztusi éjszaka. Veszett konkurenciában hullnak a meteorok, mind nagyobb strapára heccelve a gravitációt. És mindenik könyv visítja, mint a fölkarmolt karú koldus: -Én vagyok a legszorgalmasabb, én vagyok a legtudósabb! Tégy mázsálóra: két kiló öt dekával nyomok többet, mint a többi! Kegyelmes miniszter úr, méltóságos államtitkár úr, méltóságos tanácsos úr, engem tegyenek a boldogult helyébe. Kedves pedellus barátom, én mindig demokrata érzelmű voltam, itt van húsz kroncsi, imádkozzék az én egyetemi tanárságomért!”

Aki a fönti sorokat olvassa, az nem azon gondolkodik, hogy igaza van- e Horváth Jánosnak ebben vagy abban a kérdésben, hanem remekül mulat Szabó Dezső gonoszkodásán és kétely nélkül elhiszi, amit olvasott, hiszen saját tapasztalataiból tudja, hogy nemesnek látszó dolgok mögött sokszor nagyon is nemtelen indító okok állnak. Tehát az olvasó nem gondol arra, hogy Horváth Jánosra nézve igaz- e, vagy sem, hanem kétely nélkül élvezi Szabó Dezső szövegét, azaz gyilkos pamfletjét. És ebből a szempontból nézve a Mester kifejezetten kártékony volt, mert lehetetlenné tette, hogy egy valóban tudományos kritikai gondolkodás létrejöhessen.

S ugyanezt kell mondanunk Szabó Dezsőnek a kiegyezésről alkotott véleményéről is. Horváth János ugyanis, mint hithű és lelkes Gyulai Pál tanítvány, meggyőződéses hatvanhetes volt. Szerencsére túl vagyunk már azon a primitív marxista állásponton, amely a kiegyezést teljességgel elítélte, mert abban csak az osztrák nagytőke és a magyar feudalizmus szövetségét látta. Ma már a kiegyezésnek nemcsak a ránk nézve valóban meglévő hátrányait tudjuk, hanem azzal is tisztában vagyunk, hogy a Monarchia létrejötte nélkül, tőke hiányában, kizárólag önmagunk erejére támaszkodva képtelenek lettünk volna azt a fejlődést megtenni, amely így viszont bekövetkezett. Igaz, hogy a fejlődés Trianonba torkollott, de ezt Deák és társai 1867- ben még nem láthatták, tehát ostobaság ezért is őket kárhoztatni. S közjogi téren sem volt más megoldás, hiszen a Kossuth által javasolt dunai konföderációs tervet az érintett népek egységesen elutasították.

A mondottak ellenére Szabó Dezsőnek a kiegyezésről csak elítélő szava volt. Szerinte “szellemi életünk 1867 óta mind sivárabb, mind reménytelenebb és mind kevésbé magyar.”

Röviden: ez egyszerűen nem igaz!

Ahhoz, hogy Szabó Dezső ezt 1922- ben leírhatta, az kellett, hogy zenében figyelmen kívül hagyta Bartókot és Kodályt, az irodalomban nem létezőnek tekintette Péterfyt, Ambrus Zoltánt, Just Zsigmondot, Gozsdut, Peteleit, Krúdyt, Kaffkát, Adyt, Móriczot, Kosztolányit, Babitsot, Tóth Árpádot, Juhász Gyulát; és még sorolhatnánk tovább azokat, akik nem asszimilált magyarok voltak, mert hiszen erről a kérdésről van szó. Nem igaz tehát az, amire Szabó Dezső utal, hogy 67 után a magyar szellemi életben csak asszimilált zsidók és “svábokból jött magyarok” léteztek. Végképp nincs igaza Szabó Dezsőnek akkor, amikor 1867- et “minden tatárjárásnál és Mohácsnál végzetesebb év”- nek tartja, mégpedig azért, mert “szellemi életünk mindinkább az idegen fajok kezébe kerül.”

Szabó Dezsőt komolyan vád alá helyezhetjük azért, hogy azt a rendkívül nagy hatást, amelyet ő a húszas években a fiatalságra gyakorolt, ebben a kérdésben például kimondottan káros és téves nézetek terjesztésére használta. Nem mondja ugyan ki, de szövegének összefüggéséből a gyanútlan és tájékozatlan olvasó arra gondolhat, hogy talán Horváth János is az “idegen fajúak” közé tartozik, hiszen különben a neve szóba se kerülne... Holott bizonyára Szabó dezső is tudta, hogy erről szó sincs. Csak mellékesen említve: Horváth János apja a Bihar megyei Margittán volt jegyző, és semmi nyoma annak, hogy asszimilált családból származna. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy itt ismét a már jól ismert Szabó Dezső- i módszerrel állunk szemben: belekezd egy komoly és fontos témába, amely aztán pamfletbe torkollik. Szerinte ugyanis a kiegyezés után kialakult “szabad- verseny- demokrácia a kis közepesek szürete, apró agyvelejüket oly belterjesen művelik, fogacskáik és körmöcskéik oly alaposan mozgatják, hogy állás, pénz, elismerés okvetlenül az övék lesz.”

Mivel végül is egy Petőfiről, vagyis irodalomtörténeti mű bírálatáról lenne szó, az olvasó azt várná, hogy szakmai szempontú kritikát fog olvasni. Ámde ehelyett Szabó Dezső a következő eszmefuttatással szórakoztatja: “Az életéhes törtető azzal versenyzik, amije van: ha kell, bűnnel, csalással, betegséggel. Így lesz úrrá szellemi életünkben az a nyavalya, melyet én infámis szorgalomnak szoktam nevezni. Az ember koronája: a fej, elveszti régi szerepét a szellemi csatában. A demokrácia versenyét szellemi téren nálunk nem versenyt gondolják, hanem versenyt ülik, s a szellemi versenyképességnek határa többé nem az emberi gondolat messze lökött határa, hanem az aranyér lesz. A kis filológus embrióba már első egyetemi évében belerándul az ambíció, és ül, és ül, ül, ahogy soha kotlóstyúk nem ült, amíg kiül egy könyvet, sok könyvet, lehetőleg több könyvet, mint a többi. Az aztán teljesen mellékes, hogy mi van azokban a könyvekben, csak minél tudományosabb színe legyen, és minél katedraibb szaga.”

 

A fönti megállapításokban persze van bizonyos igazság, csakhogy a szakmai szempontokat itt ismét legyőzte a pamflet – és így megint benne vagyunk a Szabó Dezső utcájában. Vagyis, ha élő személyekről, kortársairól ír, akkor soha nem tud ellenállni a kísértésnek: szabadjára engedi nevettető és gúnyolódó hajlamát, és mindenkiben csak egy nevetséges, szánandó vagy gonosz figurát lát. Senki nincs a kortársai között – de tényleg senki! -, akiről Szabó Dezsőnek egyértelműen jó szava lett volna. Vagy hogy egészen pontosak legyünk: ha volt is esetleg valakiről elismerő véleménye (pl. Oláh Gáborról, Juhász Gyuláról, Tóth Árpádról vagy Kodályról, akkor is mindig tudott az illetőről valami olyasmit is mondani, ami a kedvező véleményt bőségesen ellensúlyozta. Ez az emberszemlélet azonban a húszas években már a művészetben is túlhaladott volt (lényegében a romantika emberszemlélete ez!), s különösen használhatatlannak bizonyult a tudományban. Ez a magyarázata annak, hogy az olvasói élvezték ugyan Szabó Dezsőt, nevettek rajta, szájról- szájra adták egyes megállapításait, kijelentéseit – de nem vették komolyan, mert érezték, hogy a dolog nem egészen így van... Pedig lehetett, és lehet tőle tanulni ma is, mert sok mindenben igaza volt, és sajnos sok mindenben igaza van még ma is, de csak akkor, ha elvekről, nézetekről beszél és nem személyekről.

Szabó Dezső pamfletjének minden szavából érződik, hogy Horváth Jánosban ő nem csupán egyetlen személyt támadott, hanem egy bizonyos típust is. Cikkében gyakran beszél “Jánosok”- ról, így többes számban. Az egyik helyen például ezt írja: “Azt a jelenséget mutatom be, melyet Jánosék egymás közt finom ánálizisnek, bámulatos- éles pszichológiai boncolásnak szoktak nevezni. Mert amit ezalatt az ánálizis alatt értenek, az a világ minden idiótáját tudományos tényezővé lehetségesíti. A könyv túlnyomó része ilyen finom ánálizis, s minden oldalon találsz rá példát.” Azon már ne akadjunk fenn, hogy a Mester egyszerűen idiótáknak nevezi “Jánosék”- at, hiszen aki ismeri Szabó Dezső stílusát, az megszokhatta az ilyen minősítést.

Egy másik helyen hosszasabban idézi Horváth János szövegét, s utána így folytatja: “stb. fuj! stb. Brrr! stb. – Lehet- e ennél szemtelenebb nagyképűséggel mondani el valami olyan banális dolgot, melyet az iskola áldozatai már negyedik osztályos könyvükben megúsztak?” Ehhez hasonlóan idézi Szabó Dezső Horváthnak A puszta télen- ről írt elemzését, illetve annak egy részét, majd azt megszakítja, s utána ezt írja: “stb. Hányhatnám stb. Kérdek minden jóhiszemű lelket, minden becsületes szellemet: Ha A puszta télen elolvasása után elolvassa ezt a betűmoslékot, mélyebben érzi- e a vers hangulatát?”

Szabó Dezső annyira utálja “Jánosékat”, hogy néha már a pamflet eszközeit is félredobja és önmagáról megfeledkezve, kivörösödött nyakkal és pattanásig kidagadó erekkel a nyílt gyűlölködésbe csap át. Ilyenkor az ember szinte attól fél, hogy a szerző nyomban gutaütést kap. Számos példát lehetne erre idézni, de, elégedjünk meg eggyel, talán a legjellemzőbbel. Ismét Horváth- féle “finom ánálizist” idéz, utána így tombol: “stb. Brr! Stb. Fuj! Stb. Pihá! Óriási, micsoda finom ánálizis: a város ottléte, a házak tömegét képviselő, belőle kiemelkedő nagy tornyú templom jelzi! Mi ez a finom ánálizis? A maguk szépségében tömör verseket szétszószátyárkodjuk, szét öklendezzük lapokon át csorgó prózára, minden széptől, minden betűről elundorító hülye betűlére 597 oldalon át. Nem beteg, bűnös funkciózavarral állunk itt szemben? A szerző munkája megírására azokat a molekulabrigádokat mozgósította, melyekhez az Úr a nagy kozmikus szereposztáskor így szólt: - Önökön pedig csücsülni fognak. - Ez a könyv hitvány, hazug könyv, mert egy nagyképű üres szókeveréket hazud tudománnyá. Ez a könyv destruktív könyv, mert kiöl a fiatal lélekben minden vágyat ahhoz, hogy elmélyedjen a szép dolgokban. Ez a könyv bűnös felbujtó, szétrikácsolja a szélrózsa négy szélessége felé: jertek kukafejűek, idióták, évszakok, sárlátánok, üres pipájúak, írjatok könyvet, csináljatok tudományt: utánam csak jobb könyvet és becsületesebb tudományt lehet csinálni! Ezért a könyvért a szilasbalhási elemi tanítót el kellene korbácsolni a tanítványai mellől. Ez a könyv meddőség, a tehetségtelenség, a nagyképűség apokaliptikus monstre hangversenye. Ez a könyv a magyar cerebrális onánia grundrissze.”

Föntebb utaltam rá, hogy Horváth Jánosban Szabó Dezső – egyébként teljesen alaptalanul! - egy bizonyos típust lát és gyűlöl: az “idegen fajok”- ból származó “kis törtetők könyökléséből” eredő “kis közepesek” egyikét. Csakhogy Szabó Dezső agyára vörös köd szállt, s megfeledkezett arról a “csekélységről”, hogy Horváth János egyáltalán nem ehhez a típushoz tartozott. Hiszen nem volt sem asszimilált, sem tehetségtelen! (Szégyen, hogy ezt vele kapcsolatban egyáltalán le kell írni...) Hogy Szabó Dezső ennyire betegesen gyűlölte a “Jánosokat”, azt aligha lehet mással magyarázni, mint a versenyben lemaradt ember kudarcával. Hogy ő miért zárta ki önmagát a tudományos életből, nem tudjuk; de az mindenképpen tény, hogy a Horváth Jánosról írt pamfletje életművének egyik mélypontját jelenti. Ennyire gyűlölni ugyanis – anélkül, hogy Horváth János személyileg valaha is megbántotta volna Szabó Dezsőt! - csak azt lehet, akinek az életpályája, tudományos karrierje Szabó Dezsőt saját életcéljának a be nem teljesültségére emlékeztette.

Ismétlem azonban, ahogyan Szabó Dezső a maga alaptalan vádjait előadja: mulattató, nagyszerű és a maga nemében zseniális. Ő volt a gyűlölködés zsenije! Az a mondata például, hogy “Ez a könyv a magyar cerebrális onánia grundrissze” - valósággal szállóigévé lett. Emlegetik, nevetnek rajta, - de senki sem hiszi, hogy ez Horváth János könyvére nézve igaz lenne. Az a gyanúm, hogy Szabó Dezső titokban , lelke legmélyén egy nagy bohóc is volt. Lelkileg olyasféle alkat lehetett, mint Csortos Gyula, aki nagyszerű és feledhetetlen tragikus szerepei mellett a cirkuszban is föllépett és a közönséget pompásan szórakoztatta. Ezért is van az, hogy ha Szabó Dezsőre gondolunk, akkor a véresen komoly politikai elemzései mellett nyomban eszünkbe jutnak remekebbnél remekebb humoros, nyelvi telitalálatai, megfogalmazásai is, és azonnal nevetni kezdünk. Ebben a Horváth Jánosról írt pamfletjében például felejthetetlen az a fejtegetése, amely arról szól, hogy a “Jánosok”- at az önmaguk tehetségtelenségének tudata és az igazán tehetségesekkel szembeni gyűlöletük tartja össze. S fölveti a kérdést:

“Kik ítélkeznek e könyv fölött? Ítélkeznek elsősorban azok, akik hasonló áltudományossággal, hasonló tehetségtelenséggel, hasonló meddőséggel szolidárisak az életharcban a szerzővel. Ezt nevezem én valutáris szolidaritásnak, és erre a rendkívül fontos szociális jelenségre fölhívom az olvasó figyelmét. A valutáris szolidaritás a következőképpen jön létre. Egy bizonyos életkörben van egy csomó jelentéktelen, meddő, tehetségtelen ember. Ők maguk tudják a silányságukat: de nem tudatukkal, nem gondolkodásukkal, még csak nem is az érzésükkel. Ezekben egészen jeles bizonyítványt állítanak ki maguknak. Tudják, amint a kar izmai tudják az égő szenet: érintésre elrándulnak, amint a szem tudja a pillanatra fölvillanó vakító fényt: rögtön bezárul. Tudatlan tudás, akaratlan reflexmozgás ez. Ilyen tudattalan, mély szervi tudással tudják magukat, s ha talentum vagy zseni közeledik feléjük, elrándulnak, összehúzódnak. Ugyanez a tudatlan életösztön követeli, hogy mégis valakinek tudják magukat, s hogy ez az értékelés egyszersmind védő szolidaritást is jelentsen számukra. Ezért kiválasztanak maguk közül egyet, aki a mindennapi életben legjobban tudja magát adminisztrálni. Aki óvatos kevésszavúsággal tartalmasnak, ravasz zárkózottsággal mélynek, jól begyakorolt mosollyal fölényesnek tudja magát maszkírozni. Erre aztán mindenki rámondja: ez tehetség. Ha róla van szó, hangjuk tiszteletre tikkad. Őt citálják nyomósan saját agybugyborékolásaik védelmére. A talentumot az ő tekintélyével ütik agyon. Az egésznek pedig az a lényege, hogy az illetőben önmaguknak adnak létjogot, értéket és önmaguknak keresnek védelmet. A sejteknek, a vérnek, a húsnak tudattalan ős szabadkőművessége ez, mely erős, mint a halál. Ha pl. Horváthot az irodalom zürichi börzéjén 0,10- nek jelzik, akkor Pintér Jenő 0,03, Négyessy 0,05 ¼, sőt még a szegény Pekár is jellel kifejezhető: 0,0. Már most, ha pl. a Horváth könyvének inszipiditását kimutatod: az egész valutáris szolidaritás minden tagja az életmegmaradás dühével mar feléd. Ó, ezeknek az embereknek a számára van védő szolidaritás! Mert önmagukat védik, ha egymást védik."

Ám Szabó Dezső ítélőszéke és gúnyolódó kedve előtt nem sokkal jár jobban Pintér Jenő sem. Noha az nyilvánvaló, hogy személy szerint őt nem gyűlölte úgy, mint Horváth Jánost, csak éppen semmire sem becsülte. Az ő könyvéről is megállapítja, hogy “Az egész elméleti rész ugyanazt a teljes elméleti műveletlenséget, tudományos elmaradottságot mutatja, mint Horváth könyve. Sokszor hangsúlyozott vádam minden egyes könyvnél igazolódik: az Egyetem atmoszférájában s általában a tudományos jelző alatt dolgozó íróink számára az utolsó ötven- hatvan év elméleti világirodalma nem létezik. Kézikönyvekből, Gyulai- Beöthy- féle kritikák elavult, tudományellenes jelszavaiból, definícióiból éldegélnek. Szóval: tudósaink fájdalmasan tudatlanok.”

Ennek ellenére Szabó Dezső Pintért komolyan veszi, mintha előre megérezte volna, hogy ez a két kötet majd nyolc kötetté fog terebélyesedni, s “Pintér” fogalommá válik. És ezt a rangját jó ideig még 1945 után is megőrizte, amikor pedig a szemlélete már teljességgel elavult.Ámde a benne fölhalmozott adattár pótolhatatlan volt, s csak akkor kezdett a közhasználatból kikopni, amikor a “Spenót”- nak nevezett akadémiai új irodalomtörténet megjelent. Azt, hogy Pintér Jenő művével Szabó Dezső komolyan foglalkozott, mutatja az is, hogy pamfletjének elején – mert hiszen végül ez az írása is gúnyiratba torkollott! - fölsorolja a különböző lehetséges irodalomtörténeteket, és megállapítja, hogy az irodalmat nem lehet elválasztani az élettől, mert “Az irodalom, a művészet éppen úgy a közösségek legmélyebb életakaratának a megnyilatkozásai, mint a tudomány vagy a hit. A képzelet a művészetnél és az irodalomnál is csak másodrendű szerepet kap, mint azoknál. Az irodalom, a művészet, éppen azért, mert kifejező élettani funkciója az emberiségnek: a történelemnél, a szociológiánál, a pszichológiánál, minden emberről szóló tudománynál tisztább képlete, egyetemesebb öntudatra jutása az emberiségnek. És ez a legtisztább képlet, ez a legegyetemesebb öntudat teszi lehetővé, hogy minél teljesebben ember legyxen az ember, s minél inkább minden emberivel építő a történelem.”

A föntiek után az ember azt hihetné, hogy Szabó Dezsőtől itt egy szabályos kritikát fog olvasni, ahogyan azt szakmai írásokban megszokta. Csakhogy a Mester itt sem tagadta meg önmagát és szabadjára engedi féktelen indulatait: tör, zúz, vág jobbra és balra, s szegény Pintérben - “kivéve az adatok gazdagságát és alapos külső rendezését” - mindent rossznak talál. Elveti a korszakolását, nevetségesnek tartja hatáskutatásait, s végül kimondja róla a lehető legnagyobb sértést: “Ezt a munkát... akár Horváth János is így végezte volna.”

Furcsán élmény Szabó Dezsőt olvasni: egyfelől nevetünk azon, ahogyan Pintér könyvét tönkre silányítja, mert megállapításait olyan stílus- leleményekel, valóságos stílus bravúrokkal adja elő, amelyek az olvasót föltétlen hangos nevetésre késztetik. Másfelől azonban nagyon sok okos dolgot is elmond, olyasmiket, amelyeket a legkomolyabb szakfolyóiratokban is megírhatna. S végül az olvasó kapkodja a fejét, s maga sem tudja mit olvasott: pamfletet vagy pedig magas színvonalú szakkritikát? S itt mutatkozik meg a Szabó Dezső- i egyéniség kettőssége legnyilvánvalóbban: egyszerre bohóc és komoly író. Vagyis az óriási tehetségéből hiányzott és nagyon fontos adottság: a művészi önfegyelem. Szenci Molnár Albertről például azt írja, hogy Pintér művében “ Ez a szegény ember ráadásul még ketté is van tépve, mint egy kapa ügyébe került béka.” Minden normális stílusérzékkel rendelkező olvasó érzi, hogy ennek a mondatnak a második része nem illik az első részéhez, mert teljesen elüt az értekező próza stílusától. Végtére is Szabó Dezsőnek el kellett volna dönteni, hogy bohóckodni akar- e, vagy pedig komolyan akarja vétetni önmagát. Mert a kettő egyszerre nem megy! Csakhogy nála a meghökkentés és a megnevettetés soha nem válik el a komoly tanítói szereptől, noha a bohóckodás lerombolja a tanítói pózt. Ugyanis az olvasóra a bohóci viselkedés gyakorolja a tartósabb hatást, mert Szabó Dezső zseniális nyelvi nyelvi sziporkái feledhetetlenek. Ezért bármily okosakat is mond erről vagy arról a témáról, mégsem ezek maradnak meg bennünk elsősorban, hanem a gúnyolódó, pamfletírozó telitalálatai. Nagyon bölcs dolgokat mond például a reformációról, a műfajokról, a tragikumelméletről, a lehetséges irodalomtörténeti szintézisekről, az esztétikai értékítéletekről és a Nyugat- on belüli különböző csoportokról. És mégsem ezekre emlékszünk elsősorban, hanem zseniális bohóckodó nyelvi leleményeire. Elutasítja például Pintérnek a rendszerezési alapelvét, s kifogásainak fölsorolása után ezt írja: “Ezen a jogon igazán várhatunk Pintér tanártól még ilyen címeket: Keleti pályaudvaron elutazó írók; Tizedik kerületben lakó lírikusok; virginiát szívó novellisták.” Az ilyen mondaton olyan jót nevetünk, hogy nyomban elfelejtjük az előtte lévő komolyabb megállapításokat. S pontosan ez a magatartás az, amiért az olvasó nem tudja Szabó Dezsőt egészen komolyan venni. Mert ő maga teszi lehetetlenné, hogy véleményét mértékadónak tekintsük. Ez a magyarázata annak, hogy hiába ismerik a magyar szakos egyetemisták Szabó Dezső írását Horváth Jánosról, ha irodalomtörténetet akarnak tanulni, mégsem Szabó Dezsőhöz fordulnak, hanem Horváth János könyveit veszik elő.

Pedig ha tényleg odafigyelünk Szabó Dezső mondandójára, akkor meg kell állapítanunk, hogy Pintér művében gyakran igen fontos és lényeges dolgokat kifogásolt. Nem fogadja el például azt, hogy Pintér rendszerezésében ilyen kategória is szerepel: A divatos pesti írók. Igaza van Szabó Dezsőnek abban, hogy “Akkor ide kellett volna tennie Herczeg Ferencet is, aki szintén pesti, és éppen olyan divatos. Nem becsületesebb, őszintébb és tudományosabb lett volna, ha szerző egy külön fejezetben kutatja: mit jelent a nemzetiségek magyar nyelvű irodalma a magyar irodalomnak? És ha ennek a fejezetnek a keretében nevén nevezve a gyermeket, tárgyalja a zsidó nemzetiségű írókat? Így szerzőnk igazán mélyebbre szánthatott volna a divatos pesti nem túl irodalmi kifejezéseknél. Kimutathatta volna, hogy a zsidó írók nem alkottak és nem is alkothattak maradandót. Mert a művészetet termő humuszt: saját fajukat, félénken dugják el alkotásaikban. Egy hazugul magyar vagy üzletisesen nemzetközi irodalmat csinálnak, anélkül, hogy azért egy hajszállal kevésbé zsidók lennének. Így irodalmunk nem egy fajnak kitestesedő arca az örök emberi szépen, hanem ügyes emberek többé- kevésbé jövedelmező ipara.”

Csak az a baj, hogy Szabó Dezsőnek ebben az egész hosszú úgynevezett “bírálatában” meglehetősen ritkák az ilyen tisztán elméleti szintű – és nagyon igaz! - fejtegetések és megállapítások. Többnyire csak személyeskedik és gúnyolódik, s ilyenkor nem tud ellenállni verbális készségének: vagyis nem ura többé a mondandójának, hanem hagyja, hogy a nyelvi és stílusbeli ötletei vezessék. Reviczky kapcsán például kifogásolja, hogy Pintér Jenő megállapítja róla: “A hazafias hang hiányzik lírájából.” S ehhez Szabó Dezső a következő megjegyzést fűzi: “Hát ez mi? Tudományos megállapítás? Tudományos méltatása volna a belvederi Apollónak, ha rövi tószt után így végezném: - Termetén a gatyaipar termékei nincsenek képviselve? Még ezer más hang is hiányzik Reviczky lírájából. Mióta tudományos egy jelenség tárgyalásánál azt fölsorolni, ami nem ő, ami hiányzik belőle?”

A fönti idézet tipikus példája a Szabó Dezső- i eljárásnak: fölvet egy tisztán elméleti kérdést és megadja rá a szerinte helyes, sőt egyedül helyes választ. Csakhogy nem éri be ennyivel, hanem utána mond még egy olyan hasonlatot is, amely az egész kérdést lerántja a nevetségesség szintjére. S az olvasó, aki ezen persze jót nevet, elfelejti a kérdés komolyabbik részét, hanem csak a “gatyaipar termékei” marad meg benne. Mellesleg elméleti szempontból sincs igaza Szabó Dezsőnek, hiszen egy költőre nemcsak az jellemző, hogy miről beszél, hanem az is, hogy miről nincs mondanivalója.

Nézetem szerint Szabó Dezső alapjában véve nem volt tisztában tehetsége természetével, s ezért is maradt az életműve lényegében torzó és felemás. Mivel mindig a vezér szerepére vágyott és mindenkin fölülállónak hitte magát: kegyetlenül szigorú, és néha rendkívül igazságtalan kritikát mondott korának szinte minden közszereplőjéről. Közben azonban megfeledkezett arról, hogy aki olyan magas erkölcsi ítélőszékben ülőnek gondolja magát mint ő, annak nem szabad nevetségessé válni. Mert a nevetség öl! S mivel a nevetségessé tételnek valósággal zsenije volt, ezért az ítéletei nemcsak az áldozatait sújtották, hanem bumerángként visszahullottak őrá is. Az olvasói ugyanis nem azon nevetnek, akit meg akart semmisíteni, hanem őrajta, hogy ilyen “jókat” tud mondani. Mert nem lehet valaki egyszerre erkölcsbíró is, és bohóc is. Akin nevetünk, azt nem tudjuk komolyan venni. Szabó Dezső fölháborodik például Pintérnél azon, hogy az 1882 és az 1920 közötti írókat a keresztény kurzus ízlésének megfelelően tárgyalja: “Ha tudatos az a szerzőnél, amit ebben a részben elkövet: műve immorális. Ha nem tudatos: műve amorális. Mindenképpen: undorító.” Ez a három mondat eddig még belefér a szakmai bírálatok stílusába, ámbár az utolsó szó – ahogy mondani szokták – már kissé erős. Ámde Szabó Dezső nem elégszik meg ennyivel, hanem szabadjára engedi nemcsak a nevetségessé tevésre alkalmas stílusbeli leleményeit, hanem az indulatait is, és Pintér Jenőt valósággal a földbe akarja döngölni: “Szerző befekszik a kereszténykurzusba, mint a bivaly a pocsolyába, s onnan fecskendezi az utcasarki jelszavakat, a népszerű ordításokat s a lelki vakok agyarkodásait írókra és művekre. Nincs az a részeg csatornatisztító, ki nem írna intelligensebbül és nemesebben Adyról, mint ő, Ady hajdani pillantásra- lesője. A magyar szellem egyik legsajátosabb művészi megnyilatkozását, Móricz Zsigmondot a nyugatosok közt intézi el gonosz korlátoltsággal és egy pár sorban. Irodalmi ítéletek helyett politikai fölröffenések, morális gargarizmák vagy hazafias tósztok. A jelenkorból bevesz mindenkit, aki csak tollat fogott valaha kezébe. Legalább telefonszámaikat és lakásukat is jelezte volna. Így legalább legtöbb esetben tudná az ízléses ember, hogy merre nem tanácsos járnia. Azt a benyomást teszi az egész rész, hogy az egy ötödik fizetési osztályú embernek ízléstelen fölajánlkozása a negyedik fizetési osztály felé. A műveken természetesen megérzik a kor, melyben születnek. Engedje meg a szerző őszinteségemnek ezt a megállapítását: az ő műve büdös a korától.”

Nem lehet nem érezni, hogy Szabó Dezső Horváth Jánost és Pintér Jenőt valósággal gyűlöli. Sőt, szinte fuldoklik a gyűlölettől. S ettől fogva az olvasó már nem arra figyel, hogy igaza van- e, vagy sem, hiszen itt már túl vagyunk azon, hogy szakmai szempontból komolyan mérlegelhessünk bármit is, hanem azt a féktelen tombolást élvezzük, amellyel Szabó Dezső a pamfletjét befejezi. Miután ugyanis megállapította, hogy Pintér csupán “a magyar irodalom jól rendezett adattárát” lett volna képes összeállítani, utána így folytatja: “Kár, hogy ezt a munkát olyan ambíciókkal zavarta meg, melyeknek megfelelni képtelen.

Teljesen képtelen. Mert szerzőtől, nem tekintve most nagy elméleti műveletlenségét, két képességet teljesen megtagadott a természet: 1. A gondolatteremtést és a gondolatszintézisek alkotását. 2. A szép meglátását. Szerző vak, süket, érzéketlen tapintású, eldugult szimatú, vak ízlésű minden iránt, ami szép és ami művészet. Kimondva brutálisan: a szerző Horváth János, vagy majdnem Horváth János.

Ha egy suszter valamely kiállításra cipőt csinál: művét szakértők bírálják meg. Az asztalos munkájáról nem a borbélyok mondanak kritikát, a kőműves munkáját nem pincérek értékelik. A magyar írónak jutott az a fájdalmas végzet, hogy egy olyan hivatalos céh alakult ki alkotásainak magyarázására és bírálatára, mely tagjainak a természet aligha szándékozott nagyobb intellektuális szerepet adni, mint azt, hogy az aktákra fölteendő bélyegek hátsó részét megnyálazzák.

Hogy mernek a Horváth Jánosok, Pintér Jenők művészi alkotásokhoz nyúlni? Hogy mernek az alkotás pszichológiájáról, a szülés szent misztériumáról beszélni ők, a szellemtelen hússzorgalom meddői? Hogy merik az írói alkotásokat analizálni, hogy mernek esztétikai ítéleteket mondani azok, akiknek a fölfogó érzékéhez képest egy tapír tyúkszeme éjjeli fölvételre alkalmas érzékeny lemez? Hogy mernek a gondolat életéről disszertálni azok, akiktől a gondolatteremtés minden lehetősége megtagadtatott?

Hogy mernek, hogy mernek? Ők az ügyesek, ők az okosok. Ők a törhetetlen malter a tehetségtelenek ádáz szabadkőművességében.”

Szemmel látható, hogy gyűlölet- tobzódásában Szabó Dezső szinte a beteges rohamig jut el, és indulatkitörésének legmagasabb fokán Pintér Jenőt Horváth János fölött képes láttatni. Holott minden szakember tudja, hogy ez akkora képtelenség, amit cáfolni is fölösleges.

Egyébként Pintér valóban nem volt iskolateremtő nagy irodalomtörténész, de annál azért sokkal jelentősebb, mint amilyennek Szabó Dezső jellemzi. Németh László például, aki Pintér tanítványa volt, egyértelműen rokonszenvesen ír róla. (Noha Németh László sem volt éppenséggel galambepéjű!) Nem igaz az, hogy Pintérnek semmi esztétikai érzéke nem volt az irodalomhoz, hiszen Németh László rá a tanú: Adyt és Kassákot (!) kifejezetten ő szerettette meg nemcsak vele, hanem egy egész osztállyal is. Ámde mindegy, hiszen Szabó Dezső dühöngésén úgyis csak mulatni tudunk. Különösen feledhetetlen például az a mondata, amelyben kijelenti, hogy Horváth és Pintér “fölfogó érzékéhez képest egy tapír tyúkszeme éjjeli fölvételre alkalmas érzékeny lemez.” Sokan leginkább az ilyen és ehhez hasonló mondatokért szeretik olvasni Szabó Dezsőt. Persze másért is, de legtartósabban ezek maradnak meg az olvasóiban. S hadd tegyem hozzá: sajnos. De hogy mégis így van, ezért maga a Mester a felelős, aki az ilyen röhögtető mondataival a legkomolyabb megállapításait is agyonüti.

Meggyőződésem, hogy a Szabó Dezsőről folytatott vitáknak sohasem lesz végük, mert mindenki mást és mást lát benne lényegesnek. Vannak, akik a legképtelenebb túlzásait is szentírásnak tekintik, s mindenkit, aki az istenüket bírálni merészeli, azonnal rossz magyarnak tartanak. Holott Szabó Dezsőnek sok mindenben nem volt igaza. Nincs igaza például abban az általánosításban, hogy “a zsidó írók nem alkottak és nem is alkothatnak maradandót. Mert a művészetet termő humuszt: saját fajukat, félénken dugják el alkotásaikban.” Ez a megállapítás igaz lehet nagyon sok zsidó íróra, de semmiképpen nem igaz például Sárközi Györgyre, Radnótira, Vas Istvánra vagy Hatvany Lajosra. Ez utóbbinak a Zsiga a családban című regénye éppen azért lett maradandó, mert nem tagadta meg saját faját, vagyis a “termő humuszt”, hanem belülről: közvetlen közelről mutat meg egy zsidó családot. S ugyanez vonatkozik Sárközi Györgynek a Mint oldott kéve című regényére is. Azt pedig, hogy Radnóti és Vas István maradandót alkotott, bizonygatni sem kell. Persze Szabó Dezső ezt 1922- ben még nem tudhatta előre, ámde ha valaki elméleti szinten tesz abszolút igazságra igényt tartó megállapításokat, akkor gondolnia kell a jövőre is. Vagyis úgy kell a tételét megfogalmazni, hogy mindenkor és minden helyzetben igaz legyen.

Akadnak aztán mások, akik Szabó Dezsőben a magyarságért aggódó nagy politikai gondolkodót és látnokot ünneplik, s szentségtörésnek tekintik, ha imádott mesterükben egyesek a bohóckodó hajlamot is meglátják.

Ismét mások Szabó Dezsőnek az eszeveszett bátorságát csodálják: azt, hogy senki olyan kegyetlenül nem támadta a Horthy- rendszert, mint ő. “Görény kurzus”- nak merte nevezni, amihez valóban lélegzetelállító bátorság kellett.

Érdekes, de legkevesebben – az Elsodort falu- t kivéve – a szépirodalmi műveiért lelkesednek. S alighanem azért, mert afölött a dagályos barokk stílus fölött, amely a műveire annyira jellemző, ma már eljárt az idő.

Végül is ki volt Szabó Dezső? Egy olyan ellentmondásos jelenségnek kell őt látnunk, aki a föntebb fölsoroltakat egymagában testesítette meg, ámde anélkül, hogy azok benne harmóniába olvadtak volna. Ennek ellenére az egyéniségét és életművét nem szabad agyonhallgatni, hiszen a hatása óriási volt. S hogy kihez mi áll belőle legközelebb, sok mindentől függ. Egy azonban holt biztos: vitatkozni fognak róla az idők végezetéig. De ez nem baj, hiszen minden író addig él, amíg vitatkoznak róla. A szentté avatás, a bebalzsamozás és mumifikálás, vagyis a klasszikusokat övező és kötelező lihegő tiszteletadás: maga az örök halál.

Szabó Dezsőt azonban ez a veszély nem fenyegeti!

 

Dr. Beke Albert
(Szabó Dezső és Szíj Rezső történelemszemlélete – Szenci Molnár Társaság, 2002.)