Szabó Dezső és a magyar protestantizmus
Szabó Dezső és a magyar protestantizmus
Ha Szabó Dezsőnek a magyar protestantizmushoz való viszonyát vizsgáljuk, akkor elsősorban A magyar református öntudat mozgósítása és a Mit adott nekem a magyar kálvinizmus?című tanulmányait kell elolvasnunk, mert ezekből ismerhetjük meg legjobban, hogy miként vélekedett ő a huszas és a harmincas évekbeli magyar kálvinista egyházról. Tudnunk kell ugyanis, hogy amikor Szabó Dezső magyar protetsantizmusról beszél, azon mindig a református egyházat érti. S ebből a két tanulmányából egyértelműen kiderül, hogy ő a két háború közötti magyar református egyházról nagyon lesűjtó véleménnyel volt.
Kiindulópontja az volt, hogy szembenézett azzal a kérdéssel: mit jelent reformátusnak lenni? S a válasza így hangzik: “... a református hit, a református vallás túlárad az Egyházon, a felekezeten, a sajátos körű hitéleten: és itt Magyarországon és a magyarság életében: az egyetemes magyar élet minden terén ható tényező lesz. Anélkül tehát, hogy a reformátusság politikai pártot is jelentene tagjai számára, ami tökkelütött hülyeség volna, anélkül, hogy a reformátusság mindenben mindenáron külön összefogás volna a magyarság kebelében, ami halálos bűn lenne: a szükségszerűen s az állandó lelkihatásból és a gyermekkor döntő benyomásaiból természetesen folyón: van egy református életforma, egy református lélekforma, amint van katolikus életforma. És: ennek az életformának, lelkiformának meghatározottságai nem csak a sajátos hitéletben és vallási felfogásban mutatkoznak meg, hanem az egyén egész életében az élet minden terén. Ez az életforma, ez a lelki forma nem azt mondja meg: hogy kisgazdapárti legyek- e vagy kormánypárti (ennél jobb ízlésű), jobboldali világnézetű, vagy baloldali világnézetű, liberális vagy konzervatív stb. Stb. Hanem: bármilyen pártban, világnézetben, irányban stb. Helyezkedtem is el: azonos parancsokat ad egyéni értékesítéséem legmélyebb kérdéseire: hogyan éljem meg egyéni életemet leggazdagabban, minden termő csírám, minden képességem lehető legteljesebb kifejtésével úgy, hogy ezzel az élettel lehetőleg a legtöbb emberi termést jelentsek az egyetemes magyarságnak is.” És még konkrétabban ugyanebben a tanulmányban: “A református életvallás, életforma, lelkiforma tehát: nem pártpolitikai program, nem világfelfaó egybecinkosodásra vérforraló nemzetiszocialista feketekét- káté, nem a magyarság csak egyik felének külön boldogulási krédója, hanem: az emberekben, intézményekben, a történelmi és társadalmi élet tényeiben ható, építő, megvalósuló református magyar embernek az összetartozás, az emberi folytonosság legmélyebb kötelességeinek teljesítésével történő állandó közeledése Istenhez.”
Szabó Dezső számára református keresztyénnek lenni elválaszthatatlanul azt is jelentette, hogy azonusulnunk kell a magyarság legfőbb gondjaival és feladataival: “Magyar református férfi vagy nő, magyarságod s annak megteljesítése, életbeépítése éppen olyan református keresztyén hited szerinti vallásos feladat számodra, mint legbensőbb, legmélyebb istenkeresésed. Ez a legrövidebb út Istenhez, ez a tettekbe épült ima, az életté vált hit, a múlhatatlan bizonyságtétel. ,,,Istennek dolgokba és emberekbe helyezett törvényei ellen lázad az, aki a kenyeret és a tormás virslit, a kabátot és az inget, a könyvet és a játékot bibliai magyarázattal akarja helyettesíteni.”
Ebből a szempontból Szabó Dezsőnek két súlyos kifogása volt a korabeli református egyházzal szemben: az egyik, hogy a tevékenysége kimerül az üres kegyeskedésben, vagyis a pietizmusban. Elítélte azt a református egyházi magatartást, amely a konkrét társadalmi cselekvés helyett a pietizmusba menekült. Megygőződése szerint ugyanis csak a tettekbe épült imának van társadalmi haszna és az emberek életében megnyilvánuló jelentősége. S ezzel szemben mi a pietizmus? Szabó Dezső megfogalmazásában: “A piétizmus a vallás legkártékonyabb ellensége. A piétista dezertál Istennek az anyagi világban, testünkben és a természetileg hozzánk tartozó közösségben elénk szabott feladata mellől s egy hermafrodita kegyesség meddő kéjelgéseibe merül, mint az életről lehulló ember a kokainba, az ópiumba: az ellenséges anyagok szörnyű gonoszságába.”
S ez az a pont, ahol meggyőződésem szerint Szabó Dezső tanulmánya és kritikája napjainkban is rendkívül aktuális. Ugyanis tisztában kell lennünk azzal, hogy a Szabó Dezsőre való emlékezésünk nem merülhet ki csupán abban, hogy a Mester szavait imamalomszerűen ismételgetjük, mert ebben az esetben még arra sem vagyunk méltók, hogy a nevét szánkra vegyük. Azt kell megnéznünk, hogy mi az, ami a megállapításaiból ma is aktuális, és mit tanulhatunk belőle a saját életünkben is. S ha ebből a szempontból vizsgáljuk Szabó Dezső említett tanulmányait, akkor arra a felismerésre jutunk, hogy kritikáinak többsége sajnos a mai református egyházra is érvényes. Hiszen az igehirdetések hallgatása közben – tisztelet persze a kevés kivételnek! - számtalanszor azt tapasztaljuk, hogy a pap megfeledkezik arról: a prédikációja konkrét időben, konkrét térben és konkrét gyülekezet számára hangzik el. A legtöbb prédikáció ugyanis kimerül az általános teológiai tételek ismételgetésében anélkül, hogy az igehirdető vállalni merné az emberek napi életében való útmutatás és állásfoglalás kockázatát és felelősségét. Márpedig ha a papok lemondanak az egyház egyik legfontosabb funkciójának, a tanítói funkciónak vállalásáról, akkor az emberek elfordulnak az egyháztól, mert – s ebben tökéletesen igazuk van! - úgy érzik, hogy az egyház nem törődik az ő napi gondjaikkal, nem ad számukra eligazítást a jelenlegi élet útvesztőiben és csapdáiban.
S mindez hová vezet? Oda, hogy az országgyűlési választásokon például egy olyan egykori nagy református központban, mint Debrecen – a hajdani kálvinista Rómában! - minden választói körzetben a kommunisták győztek. (Ma ugyan szocialistáknak nevezik önmagukat, de mi tudjuk, hogy ött évvel ezelőtt még ők voltak a kommunisták.) S ugyanez történt a katolikus egyházban is, hiszen Esztergomnak és Egernek minden választói körzetében az MSZP győzött. Hát hol volt itt az SZDSZ- nek az a hazug vádja, hogy Magyarországon keresztyén kurzus van... A választások után meg lehetett volna kérdezni a Tiszántúli Református Egyházkerület illetékes vezetőit: mit tettek annak érdekében, hogy ez a választási eredmény ne következhessen be? Ámde felesleges lett volna a kérdés, hiszen a tiszántúli református püspök a választások előtt együtt szerepelt a tévében Horn Gyulával, mert elhitte (- tessék kacagni: elhitte!) neki, hogy az MSZP- nek van egy hívő tagozata is, tehát a református egyház együttműködhet eddigi hóhéraival.
Nem azért marasztalható el a református egyház, mert a választások előtt nem agitálta a hívőket egyik keresztyén eszmeiségű párt mellett sem, hiszen az egyház nem folytathat a szószékről konkrét pártpolitikai agitációt, hanem mert nem olyan szellemben nevelte az embereket, hogy ez a választási eredmény eleve meg se történhessen.
Szabó Dezső súlyos szavakkal ítélte el azokat a református papokat, akik prédikációikban kegyeskedő általánosságokba burkolóznak ahelyett, hogy a népnek a konkrét gondok megoldásában segítenének. Mint írja:“nem vállalják a határozott állásfoglalás felelősségét semmiben, és a hősi szeretet és tisztító gyűlölet hívásai elől zengő frázisokba menekülnek. Egyáltalában: nem agyvelejükben, nem szívükben, nem akaratukban él: hanem zengő kanyarulatú, örök pátoszú hangukban. Ez aztán nem hagyja el őket soha.”
Általában – ismét tisztelet a kivételnek!- ugyanez a helyzet ma is. Megtörtént például az egyik gyülekezetben, hogy amikor Kórógy ostromának idején istentisztelet kezdete előtt az egyik presbiter ezért az ősi magyar és református faluért, vagyis saját hittestvéreiért imádkozott, akkor az ima után a gyülekezet lelkésze rosszallását és nemtetszését fejezte ki, mert szerinte az imának nem kellett volna ilyen konkrétnek lenni.
Kérdem tisztelettel: hát akkor milyennek kellett volna lennie? Milyennek?
De ismét hangsúlyoznom kell, hogy a gyáva semmitmondás nemcsak a református papok többségére jellemző, hanem a katolikusokra is. Meghallgattam például a karácsonyi éjféli misét a tévében, s szomorúan tapasztaltam, hogy a győri püspök a szentbeszédében olyan általánosságokba burkolózott, amelyeket nyugodtan elmondhatott volna a legvadabb Rákosi- korszakban is. Lényegében semmi olyasmit nem mert mondani, ami konkrétan a ma emberéhez szólt volna. S hasonlókat tapasztalunk a rádióban közvetített református istentiszteleteken is. A papok ilyenkor két megoldást választanak: vagy kultúrműsort rendeznek, hogy lehetőleg mennél kevesebb ideig kelljen prédikálniuk. Hiszen mennél kevesebbet beszélnek, annál kevesebb idő marad valami igazi szókimondásra. Vagy pedig a Szabó Dezső által oly kemény szavakkal kárhoztatott és elítélt kegyes hangvételű, ámde semmitmondó szóöblögetést választják. Hogy például: szeretnünk kell az Istent, mert egyszülött fiát adta értünk; vagy: nem szabad bűnöznünk, mert... stb. stb.
Hegedűs Lóránt püspök úr szokta mondani a prédikációiban, hogy az egyház olyan üllő, amelyen már nagyon sok kalapács elkopott. De ha így van, akkor a papok miért nincsenek ennek az erőnek a tudatában? Reformátor őseink gályarabságot vállaltak hitükért, s egy európai nagyhatalommal, a Habsburg- birodalommal vették fel a harcot, míg a mai gyáva utódok viszont szinte a saját árnyékuktól is félnek. Holott a katolikus Illyés Gyula veti fel a kérdést híres versében. A reformáció genfi emlékműve előtt címűben, hogy
Hiszed, hogy volna olyan- amilyen
magyarság, ha nincs – Kálvin?
Nem hiszem.A református egyház tehát, amelynek valaha nemzetmegtartó jelentősége és küldetése volt, a diktatúra évtizedei alatt nemcsak elgyávult, hanem el is kényelmesedett. Amikor például egyre több szülő kezdte hittanra járatni a gyermekét, akkor akadtak lelkészek, akik ebben nem örömet, hanem csak nyűgös kötelességet és fárasztó munkát láttak. S a Károli Gáspár Református Egyetem megalakulásakor is számos magas beosztású lelkész és teológiai tanár fanyalgott és sorakoztatott fel érveket ahhoz, hogy miért nem kell az egyetem. Tehát nemhogy örültek volna, hanem gáncsoskodtak, akadékoskodtak, és legszívesebben visszaállították volna az egyetem nélküli állapotot. S mindemellett bizonyára jó reformátusnak tartják önmagukat.
Csodálom, hogy bizonyos református papok viselkedése láttán Szabó Dezső még nem ugrott ki a sírjából. Egy bizonyos: ha ma élne, megsemmisítő pamflettet írna róluk. Mert talán semmit nem utált jobban, mint a semmitmondó, olcsó moralizálást és szemforgató kegyeskedést: “A puffogó általánosságok, az olcsó morális böffentyűk, a Bün és az erény, a Világosság és a Sötétség, a Szabadság és a Szolgaság s más efféle szóhólyagok előöklendezése ma már csak a múlt szégyene lehet. A szónoki has megszűnik az irgalom kiapadhatatlan forrása lenni. [...] A homályos, határozatlan tartalmú és körvonalú képzetek tántorgó akaratot és célba nem fogható határozatlan érzéseket jelentenek. Ezért az általános, határozatlan tartalmú morális, vallásos és hazafias szóömlések, bő levű jó tanácsok és nemeslelkűsködések halálos destrukciót jelentenek az alkotó és küzdő akaratra.”
Minden istentiszteleten és egyházi rendezvényen halljuk a papoktól, hogy bűnösök vagyunk. Hát persze, teológiai értelemben mindenki bűnös, ámde az egyéni bűnnél van egy sokkal súlyosabb bűn is: amikor valaki az egész magyarság ellen követ el gonoszságot. Olvasom például Sándor András cikkét a Pesti Magyar Hírlap 1995. január 2- i számában, amelynek már a címe is sokatmondó: A szellem Mengeléje műtéthez öltözik. A cikkből pedig megtudjuk, hogy “A közoktatási karikatúra- minisztere, akinek műveletlenségénél csak a szerénytelensége nagyobb (összefügg, persze), úgy nyilatkozott, miszerint elhatározott szándéka törvénybe iktattatni a közoktatás világnézeti semlegességét. Más szóval törvénnyé kívánja cikkelyeztetni a törvénytelenséget: az erkölcs száműzését az egyébként is erkölcsi romokban heverő Magyarországról.”
Miért olyan veszélyes az állítólagos “világnézeti semlegesség”? S mit jelent ez a közoktatásban? Sándor András a választ világosan megadja: “A világnézeti semlegesség a közoktatásban azt jelenti, hogy a köz- oktatás éppen csak arra nem tanítja meg a felnövekvő nemzedéket, hogyan értelmezze a világot, vagyis éppen csak arra nem, hogy tájékozódni tudjon abban a szűk, tágabb, még annál is tágabb, földgömb méretű, univerzális és kozmikus környezetben, amelybe beleszületett. A világnézeti semlegesség a tömeges abortuszra biztatás ellenére mégis megszületetteken végrehajtott szellemi abortusz. Tervezett és szervezett támadás az emberi lét ellen, mivel az emberi lét úgy egyéni lét, hogy társadalmi lét, mivel társadalom nincs individuumok nélkül és egyéniségek nincsenek közösségek nélkül.”
Nos, kérdem tisztelettel: miért nem emelik fel szavukat a református papok a világnézeti semlegesség bevezetése ellen? És miért hallgatnak a többi egyház papjai is? Miért? Vagy ezt talán nem tartják bűnnek? Ha a papok minden templom minden szószékéről nyíltan és egyértelműen megbélyegeznék ezt a gyalázatos, nemzetrontó, törvénytervezetet, akkor az nem maradna hatás nélkül, s az SZDSZ- es kulturális miniszter is alighanem meggondolná magát. Csakhogy a református egyház, akárcsak a többi egyház is, hallgat. S vajon miért? Alighanem azért, mert arra gondol: a Művelődésügyi Minisztériumtól kapjuk a pénzt, tehát ne haragítsuk magunkra a minisztert. S eközben az egyházak vezetői nem veszik észre, hogy éppen ezzel a gyáva és megalkuvó magatartásukkkal veszítik el az egyházat. Hiszen ha a miniszter azt látja, hogy a legnagyobb erkölcsi gaztettet is elkövetheti a nemzet ellen, s az egyházak mégis némák maradnak, akkor elbízza magát – mert elbízhatja! -, s legközelebb akár a hitoktatást is betilthatja.
Ami pedig a pénzt illeti: határozottan tudtára kellene adni a miniszternek, hogy az egyházak a neki járó pénzt, mint holmi alamizsnát, nem kérik, hanem keményen követelik. Éspedig azért, mert a kommunisták az egyházakat kirabolták, mindenüket elvették – tehát az össznemzeti jövedelemből az államnak most igenis kötelessége, hogy az egyházakat támogassa.
Ha nyomban felakasztanak, akkor sem tudom elhinni, hogy az egyházak helyes úton járnak, amikor az állammal szemben állandóan csak diplomatikus magatartást tanúsítanak. Sokkal nagyobb erőt és elszántságot kellene mutatnunk,
mert gyönge fegyver szózat és igazság. Nincs is itt haszna szépszónak s imának, csak harcnak és a hatalom nyilának. -------- Harcolj velük hát, Uram, sujtd le őket! Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
Hiszen mit jelent keresztyénnek lenni? S egyáltalán mit jelent a keresztyénség? Szabó Dezső szerint “A keresztyénség mindenekelőtt: tett, felelősségvállalás, hősi elszántság a hit erejével. Aki ezt tagadja, az eunuchok és lajhárok üdvösség- portyázásává torzítja az akarat, a tett, a felelősség, a heroizmus gyönyörű krisztusi vallását.” Nos, ha Szabó Dezsőt idézzük, akkor ne a betűin rágódjunk, ne csak a szövegét lássuk, hanem a szellemét, tanításának az igazi lényegét kell magunkévá tennünk, s mindennapi küzdelmeinkben asszerint kell cselekednünk. Mert ha nem szállunk szembe a gonosszal, akkor magunk is gonoszak vagyunk, hiszen “vétkesek közt cinkos aki néma.”
Hál' Istennek a Magyarországi Református Egyház jelenlegi legfőbb vezetője, a zsinat lelkészi elnöke most egy olyan püspök, aki a diktatúra évtizedei alatt maga is súlyos hátratételt volt kénytelen elviselni, tehát saját életéből tudja, hogy egyháza miben és milyen mértékben követett el hibákat, sőt bűnöket. Örvendetesen tapasztaljuk, hogy személy szerint ő maga a református egyházat a legjobb útra igyekszik vezetni – ámde egy fecske nem csinál nyarat. A református egyház legfőbb kerékkötői ugyanis az eklézsia falain most nem kívül vannak, hanem belül. Tehát éppen ezért mindnyájunknak kötelességünk, akik a magyar református egyház legjobb hagyományainak szellemében szeretnénk tevékenykedni, hogy az egyház első számú vezetője mögött felsorakozzunk és munkálkodásában őt támogassuk. Hiszen Szabó Dezső szellemében is csak akkor vagyunk jó keresztyének, ha a hitünket tettekben is megvalósítjuk. Mert a Bibliából tudjuk, hogy “Aki megcselekedheti a jót, és nem cselekszi meg, bűne az annak.”
Hangsúlyozni kívánom, hogy Szabó Dezsőnek a református egyházról mondott kritikája sok vonatkozásban ma is rendkívül aktuális, és az említett két tanulmányát a református papok számára ajánlatos volna kötelező olvasmányokká tenni.
Dr. Beke Albert(Júniusi Magyar Fórum, 1995. - Szabó Dezső Konferencia 1995.)