Túlzó volt- e Szabó Dezső?
A nagy magyar írókat, gondolkodásuk pilléreit mély belső azonosság köti össze, ugyanakkor csillagászati távolság stílusban. Németh László mondatai hatalmas várak sötét lapályon, megingathatatlan ősnyugalom árad belőlük, s ezekben a robusztus önállóságokban, magánvalóságokban minden pillanatban felgyullad egy fényforrás és belevilágít a sötétségbe, vagy megtalál az égen egy ismeretlen csillagot.
Móricz Zsigmond mondatai friss kenyerek. Minden Móricz- mondat végigvezet bennünket ennek a genezisnek az állomásain. Szemünk láttára kerülnek s dagasztódnak össze a magyar föld, a magyar élet termékei, s a mondat végén még az illatát is érezzük a szent magyar anyagnak.
Szabó Dezső mondatai természeti jelenségek, csak afölött álmélkodunk, hogyan maradnak meg a papíron. A Szabó Dezsői mondat nemcsak örökös izzásban van, hanem vágtat is. Voltaképp nem ér véget, hanem roppant erővel beleüt valamibe, de nem robban fel, hanem útjára indítja a következő tűzvonatot. Ezen a tűzvonaton minden másodpercben szokatlan pirotechnikai jelenségek játszódnak le, egy- egy társadalmi, politikai, irodalmi jelenség, személy kap egy- egy meghökkentő szóösszetétellel végérvényesnek ható minősítést. S mindez végtelen bőségben, kifogyhatatlanul. És egy zseni pazarlásával.
Szabó Dezsőt vulkánikus stílusa miatt szokták túlzónak, szélsőségesnek mondani. Ez nemcsak hiba, hanem hálátlanság is, mivel kevés nagyobb élvezet van, mint Szabó Dezső tűzvonatán utazni. Egy gondolkodót túlzónak minősíteni csakis állításai szélsőséges volta miatt lehet. A három felsorolt magyar író állításai között pedig sokkal több az azonosság és a közösség, mint a különbség. Azonosan ítélik meg a magyarság helyzetét, jövőjét, vagy jövőjének feltételeit, egyaránt a népiségben és a magyar parasztban látják a nemzet alapját, ennek a tömegnek kérnek földet, életet és ezt akarják megvédeni a nemzetbe bekerült és uralomra jutott idegenségtől. Oldalakon át lehetne sorolni a hármójuk által azonos céllal, de más- más oldalról megközelített vagy megragadott nemzeti sorskérdéseket.
Leggyakoribb szavaik: magyar s élet.
Mégis Szabó Dezsőt joggal tartja túlzónak az irodalmi közvélemény, mert ez a tűzvonaglása mondatainak, ez a végletes hevesség valóban éget. Szabó Dezső a magyar irodalom legnagyobb szemétégető kemencéje. Ha egyszer csápjával felvett valamit, és behajította a saját iróniáival hevített tűzterébe, az ott menten porráégett. Joggal féltek a kortársak, és joggal fél a mai kor kohójának izzásától. Amikor a szabódezsői markolókanál felemelkedik, akkor nagy iszkolás van, s felhangzik a „szélsőség!”, „szélsőség!” kiáltás.
Vegyünk egy egyszerű példát, amelyben a szemétemésztő minden jellegzetessége benne van. A „Végzet ellen” című, 1938 nyarán keletkezett esszé, amelynek sok tartalmi azonossága van a korábban keletkezett, azonos című tanulmánnyal, amelyet most tettünk közzé a Magyar Fórum októberi számában, harmadik fejezetének, a Hungárizmus és Halál címűnek bevezető sorait idézzük:
„Hogyan nyelhet el egy nagyobb birodalom egy kisebb Államot, egy kisebb Nemzetet?
A legegyszerűbb mód az, - és ez a történelmi gyilkosság ősi alapformája -: hogy rámegy fegyveres erejével, népessége egy részét megüli, más részét alattvalóivá, régebben rabszolgáivá kényszeríti. (…) A modernebb időkben az erőszak ténye mellé frázeológia szükséges. Ezt aztán az alkalom különbsége szerint más és másképpen nevezik: jgnak, a civilizáció érdekének, népközösségnek, miegymásnak.
De a nép- elnyelés, a történelmi gyilkosság csak akkor kezdett művészetté fejlődni; mikor a farkas megunta azt a primitív és kevéssé bonyolult módszert, hogy túlerejével egyszerűen ráugorjék a gyengébb bárányra, és borzalmas fogai vak hatalmával nyíltan és minden színjátszás nélkül felzabálja őt. Hanem: arra a sokkal több szellemi és anyagi eszköz mozgósítását jelentő módszerre fejlődött, hogy a bárány elnyelése: a bárány akarati ténye, mintegy történelmi követelése legyen. Tehát előidézni azt a szuggesztiót: hogy a bárány maga készítse elő az elnyelés feltételeit. Hogy a bárány bizalommal közeledjék a farkashoz, őt vele barátságos viszonyban lévő hatalomnak higyje, vele Schulter am Schulter kívánjon haladni az életharcban. A farkas- nemzet fiait tegye a kis báránykák nevelőjévé, farkasokat helyezzen a bárány- élet lebonyolításának minden állomására, és ezeket testvéri szeretettel jobb bárányoknak nézze. Hogy farkas- papok töltsék a bárány- vallást a birkák, kosok, ürük, bárányok lelkébe, mely vallás az új farkas- úton közvetített isteni kinyilatkoztatás szerint: azt tűzi ki a mennyei üdvözülés hiteles tartalmául: ha a kos, a birka, ürü és a bárány a farkasfogak barátságos viszonyt megkoronázó munkásságával kerülnek egy nagyszerű és előkelőbb szervezetbe. Hogy fennebbi kosok, bárányok és rokonok a bárány- élet minden nehézségére, vagy igazságtalanságára így biztatgassák egymást: - Majd rendet csinál a farkas: Vagy: Majd ha a farkas beleiben leszünk, nem kell félnünk a kullancsoktól. Vagy: - Még jobb lesz, ha a farkasok megesznek bennünket, hiszen akkor nem lesznek emésztési zavaraink.”
Ez a dolgozat, mit ne mondjak: pamflet, 1938- ban keletkezett. Meghaladja egy átlagos Est- lapok fogyasztó ejtőzés közbeni ingeigényeit? Messzi. Tehát szélsőséges. De amit feltár az – micsoda döbbenet! - ma is igaz. A túlzó Szabó Dezsőnek igaza lett. Hat év múlva a németek megszállták az országot és találtak magyarokat, akik Schulter am Schulter hajlandók voltak feláldozni a magyar érdekeket. Később a mondat minden eleme megvalósult, mivel a bolsevizmus hódítási módszerének természetrajzi pontosságú leírása. A Jóisten kíméletes volt Szabó Dezsőhöz, ezt már nem kellett megélnie.
Ma nem egy megnevezhető külhatalom akarja bekebelezni a népet, a bárányokat. De ma is készen van az ideológia, amelynek alapján a gyapjas népnek meg kell adnia magát és be kell vonulnia a fogak közé, amelyre rá van írva: „Tégy a gyűlölet ellen.” Te, akit meg akarnak enni. Te fordulj szembe maradék védekező ösztönöddel, és lásd be, hogy jobb lesz neked az álliberális belek között.
Szabó dezső aktuális. Pontosabban egy pillanatra sem szűnt meg aktuálisnak lenni, ezért idestova ötven év óta elhallgatják. Hol egész életműve, hol csak egyes darabjai kivételével volt tilalmi listán. Kimaradt a magyar irodalomtörténetből, s legfeljebb csak egynémely rosszízű utalást, megbélyegzést kapott. Ma nincs tilalmazás, de a múlt korszak irodalomtörténészei, csócsa- művészei, akadémikusai és az egész liberális felvilág fél tőle, irtózik tőle és még mindig el tudja szigetelni az ifjúságtól. Még mindig titkos élvezet, a keveseké. De hát Szabó Dezső vulkán és nincs esélye vele szemben a mai görény- kurzusnak, mint ahogy az eredetinek sem volt.
Szabó Dezső helyét, történelmi tettének jelentőségét nagyon tömören határozta meg Németh László Magyar radikalizmus című előadásában, amelyet a Turulban tartott 1940- ben. Szerinte a magyar radikalizmus kifejlődésének három szakasza van. Az elsőben, az előkészítők korában, Zilahy Károly, Tolnai Lajos, Vajda János korában csak észrevételezték, hogy rossz irányba halad a magyarság a kiegyezés korában. Ezek az ősök megszenvedték ezt a felismerést, és különcökként bele is pusztultak, megnemértve.
„Aztán következett a zsidó radikalizmus, - innen már szó szerinti az idézet – mely a kiegyezéses társadalom korhadását észrevéve a munkásságot zsidó vezetők alatt és zsidó szellemben indította rohamra az új ezerévre berendezkedő úri és középosztály süket bástyái ellen. Ebben a rohamban egy csomó nagy magyar tehetség is helyet és lélegzetet kapott. S több- kevesebb rosszérzéssel vállalva a közös zászlót, beszéltek arról, amit mint magyarok tapasztaltak és fontosnak tartottak. A Vajdák és Tolnai Lajosok így nőttek meg, és így terebélyesedtek ki Ady Endrékké és Móricz Zsigmondokká. A burokból, mely létfeltételük volt, nem vághatták ki magukat, de a burkon belül egy új magyar világot készítettek, összeférhetetlent azzal, amelybe be voltak zárva, s amely nőtt már nélkülük is. Mert a zsidó radikalizmus igazi nagy ellenfelei nem azok voltak, akik viselkedésükkel igazolták és szerencséjükkel eltaposták, hanem akik szövetségükbe szorítottan, egy különb, idevalóbb és gazdagabb magyar radikalizmust teremtettek, melyet elképzelhető, hogy az övék lever egyszer, de az el sem képzelhető már, hogy a legjobb agyakban és a legjobb szívekben valaha fölülmúljon. Ezt a magyar radikalizmust vágta ki burkából: Szabó Dezső. Az elsodort falu 1919 május elsején jelent meg. A szakadás tehát nem a kommunizmus bukása után következett be, hanem a zsidó radikalizmus delelőpontján. Mi a magunk múltja, a magunk lelke szerint akarjuk a jövőt, azt akarjuk, hogy forradalmunk hasonlítson ránk: azt mondta Az elsodort falu. S hogy ezzel a tanítással elindult, s egy dupla pokol hídján is átvitte: ez Szabó Dezső élete értelme. 1920- 30 között üldözve, elhagyva, fuldokolva, néha örjöngve is egymaga az egész Új Magyarország, mely a zsidó baloldalból véglegesen kivált, s az ellenforradalomban csak hurkot és ellenségeket talált. Egyfelől makacs elszántság: a megidézett szellemeket a zsidó palackba visszabeszélni, a másik oldalon a nagy restaurációs láz, a habsburgtalan Magyarországot a Habsburgok szellemében újjáépíteni. Ebben az alternatívában, amely Ady bajtársait is elcsüggesztette, vagy műhelyükbe szorította, Szabó Dezső a szó dantei értelmében tudott egymaga párt lenni, egy mozgalmat vinni és jelezni. 1930- tól ennek az eszmei elszigeteltségnek vége, Szabó Dezső továbbra is maga van, mert így jobban érzi magát, az új nemzedék jobbjai azonban akarva, nem akarva, egytől egyig abba a mederbe kerülnek, amelyet megkülönböztetésül az ellenforradalmi restaurációtól, történeti s nem ideológikus szempontból magyar radikalizmusnak nevezünk.” Eddig az idézet.
Kevés hozzátennivalónk lehet. Itt van meghatározva eredetünk, és ebből következik válaszunk a kérdésre: tarthatják bár túlzónak, szélsőségesnek és félelmetesnek Szabó Dezsőt mások, akárkik, számunkra az ősforrás, a magyar radikalizmus origója.
Most már csak az a kérdés, milyen feladatai és milyen lehetőségei vannak a századvég magyar radikalizmusának?
Helyzetünk kísértetiesen hasonlít ősünkéhez. Dübörögve közeledünk 1919 május elsejéhez. A magát liberálisnak nyilvánító erő, amely ezer szálon kötődik 19- es őséhez, még valami nagy látszatellentétben áll a nemzeti restaurációs erőkkel, a magát nemzetinek és kereszténynek jelentő MDF centrummal, de már összefonódva látják bennünk, mindenféle nemzeti radikálisokban a közös ellenséget, s készek fuldoklásra és őrjöngésre ítélni bennünket. Ezen helyzetünket a leghűvösebb tárgyilagossággal kell tudomásul vennünk. Erőnk valójában akkora ugyanis, amekkorával fellépnek ellenünk. Tudván tudják ugyanis, hogy a magyar radikalizmussal szemben, amely megélte a felmutatott három alakzatát, és elpusztíthatatlanul jelen van a magyarság tudatában, mint egyetlen igazán saját lehetőség egyet tehetnek: elhallgatják. Ezt a nyilvánosság túlnyomó részének birtokosaiként meg is tehetik, a munkáltatói jogkörök birtoklásával egzisztenciális félelemkeltéssel alá is támaszthatják, nem tudják azonban meg nem történtté tenni ennek a három évnek a felismeréseit, a becsapás tényeit, a nagy átejtést.
Soha még a magyar radikalizmus előtt ekkora lehetőség nem nyílt meg, mert minden sajtóbeli beszorítottság ellenére soha ennyire nyilvánvaló még nem volt, mégpedig nem az irodalmi szalonok fotelkarfákon vitatkozó közönsége, hanem a gyakorlati életben szétterjedt magyarok szemében, hogy egyszer végre meg kell ejteni az új magyar radikálisok honfoglalását. Egyszer végre el kell szánnunk magunkat egy mozdulatra.
Csak Szabó Dezső szavaival fejezhetjük be ezt az eszmefuttatást. Ezek a hatvan éve föld alatt vonuló tűzvonatból valók.
„Most, hogy megszabadultunk a legsúlyosabb elnyomó erőnktől, ha az első percek káprázatában még kábultan engedjük is magunkat idegen célok játékának: egészen bizonyos, hogy közel van az idő, midőn megtaláljuk a nekünk természetes, ősi szervi szükségeink szerint való életformát.” Mi ebben a túlzás?
S végül: „Nem is állítok ám én új igazságot fel, - új és külön igazságot – a magyarság számára. Csak azt az igazságot követelem számára, amely minden más fajnak kijár. Nem is kívánom, hogy más fajok életét sarcolja elnyomó uralmával. Csak azt akarom, hogy ne legyen más fajok kizsákmányolt hűbérese vagy balekja. Semmit se követelek számára olyant, ami az egyetemes emberi igazság, a tudomány és természet törvényei ellen volna. Csupán az a célom: hogy a törvények őt is védjék fejlődése és emberi hivatása nehéz útjain.”
Ha ezek túlzások, akkor az Ige is túlzás.
Csurka István
(Novemberi Magyar Fórum, 1993. ; 3- 5. o.
- A Szabó Dezső Emléktársaság meghívására
1993. október 26- án tartott előadás teljes szövege.)