Szabó Dezső kötelez
Szabó Dezső akkor vált monumentálissá, amikor az ország összezsugorodott. Az elsodort falu egyszerre volt tiltakozás és útmutatás. Szabó Dezső gondolataiból és viselkedéséből nemcsak roppant erős egyénisége, hanem a magyar társadalom életszükséglete formált szerepet. Mert ez a különc mindig leglényegesebbről beszélt: a hogyan továbbról. Senki nála erőteljesebben nem volt képes megjeleníteni a tragikus helyzetbe került társadalom ellentmondásait és a helyzetből fakadó ésszerű erkölcsi követelményeket. Az életbenmaradás és ami kell hozzá.
Szabó Dezső igény és kritika. Igény valamire, amire a kimondó szerint a nép összességének feltétlen szüksége van és kritika mindazért, ami ennek útjában áll. Mondják, azért követhetetlen és azért alkalmazhatatlan, mert mindkét tételben egy zseni jelenik meg. Ez téves felfogás. Valóban zseni ugyanis az igényt támasztó is, meg a kritikus is, és az előadásmód valóban olymértékben egyéni, hogy azt már- már különcnek lehet tartani, azonban a végeredmény mégis más: az igények egyszerűek, a kritika pedig igaz. És nincs benne meghunyászkodás, különösen felfelé kíméletlen.
Az igény lényege ez volt: a magyar nép, amelynek törzsét a magyar paraszt alkotta, legyen birtokosa a földjének, legyen a hatalomban is államalkotó és mintaadó, a kritika pedig azok ellen irányult, akik ebben a magyar népet megakadályozták.
Minden erejével a magyar értékek felmutatásáért és működtetéséért küzdött. Soha nem állt méltatlan ügy mellé. Megmutatta, hogy játsszák ki a magyart saját hazájában.
Ő volt az, aki legvilágosabban látta, hogy minden történelmi sorsfordulat egyben helyosztó is. Ha az új körülmények teremtette új vezető helyeket nem azok foglalják el, akik a nemzeti értékeket működtetnék, akkor az úgynevezett modernizáció hamis. Szabó Dezső nagy felismerése, hogy a nemzetből már hiányzik az egészséges önzés, amely minden jelenségben a történelem minden fordulatában mindenekelőtt a saját érték és a saját érdek kérdését állítja fel. Mert az elitünk romlott s idegenszerű.
A magyar szétesés okát is ebben látja: kihúnyni látszik belőlünk az az erős akarás, amely elsősorban a saját érdekünkre figyel és annak érvényesítését mindenek előttinek tartja. Nincsenek már ilyen politikusaink és nincsenek elegen ilyen íróink, gondolkodóink, akik ezt a képességet és erős akaratot ki tudnák fejleszteni a népben és vezetőiben.
A táblabíró kényelmes, a dzsentri felelőtlen és bohém, a református pap nem felemeli a szószék magasságába a nyájat, hanem leszáll annak igénytelenségébe, a hivatalnok már pótcselekvéses és a pénz idegenek kezében van. A részérdek, a mindennapi kis biztonság belehajtja a középosztályt az idegen érdekek szolgálatába.
Most is korszakhatáron vagyunk. Az első kísérlet arra, hogy a magyar nép úrrá legyen a saját hazájában, nem sikerült. A kísérletezők gyengék voltak, a csapatba árulók férkőztek, a népben már kivirágoztak a „romlás virágai” és a sorsába való belenyugvás pincesötétben tenyésző spórái.
Szabó Dezső sohasem volt időszerűbb mint ma. Mert végzetesen hiányzik a társadalomból az igény és nincs elég bátorság a mély kritikára.
Ez a mai magyar társadalom úgy bukott bele ebbe a posztkommunista korszakba, hogy még csak meg sem kísérelte helyzete kritikai felmérését. Hozzáláttunk valamihez, amiről nem tudtuk, hogy egyáltalán alkalmas- e évtizedes, százados bajaink orvoslására. Beleugrottunk egy nevetséges többpártrendszerbe és most, négy év hiábavaló acsarkodásai után újra itt van az egypártrendszer a nyakunkon. Igaz, ennek most még koalíció lesz a neve, de a gyakorlatban az egykori állampárt két szárnyának az uralmát jelenti. Ez a rendszer nem a következő választásokig akar érvényben maradni, hanem tovább. A koalíciókötés után már nem lesz olyan szándéka az újra hatalomra került MSZMP- elit két testvérpártjának, amelyet a négy évig aszalt ellenzék meg tudna akadályozni. Így most választások útján az valósult meg, amit az MSZMP- ben már a nyolcvanas években is kilátásba helyeztek, amely például Lengyelországban már régen működött: a parlamentben ott vannak bizonyos pártok, amelyek aláfestő muzsikát szolgáltatnak a hatalomgyakorláshoz. A különbség annyi, hogy most nagyobb szabadságuk van a zenei stílusok megválogatásában.
A terv az, hogy ezt az állapotot fenntartsák. Az már csak technikai kérdése, hogy ez a most összefogó két erő később, egy következő alkalommal szétválik és megküzd egymással. Akkor az egyikből majd kormány lesz, a másikból ellenzék. A liberálisok kerülnek kormányra és a szocialisták ellenzékbe. Újabb négy év múlva pedig ismét cserélnek. Így biztosítható, hogy mindig ugyanaz a felső réteg uralkodjék. A magyar népet engedelmessé kell tenni: fogadjon be mindenkit, akinek vajmi köze van ehhez a hazához. Az első agymosáson már átesett, amikor a szocialista hiánygazdaság közegében fogyasztói igénytelenséggel oltották be. Most meg kell tapasztalnia a piac ridegségét, s azt, hogy csak akkor kap munkát, szerepet, ha engedelmes és akarattalan.
Szabó Dezsőhöz érkeztünk vissza, amikor ezzel a nyíltsággal szólunk. Ez a látás Szabó Dezsőtől van. Az igényeinket is tőle tanultuk. Be kell tehát jelentenünk foglalónkat a saját hazánkra. Most új helyzet állt elő, mert a küzdéseknek azok a formái, amelyekkel idáig jutottunk, abbahagyandók. Idétlenségük kiderülvén.
Fájdalmas és sértő így szólanom, tudom. Ez azonban önkritika is. Mindent újra kell kezdeni. Ehhez azonban kérlelhetetlen szembenézésre van szükség. Nem voltunk idétlenek? Nem idétlen az, akit ily könnyen félre lehet vezetni? Nem idétlen az, aki hagyja, hogy tapossanak rajta?
Tévedés azt hinni, hogy ez a választás a magyar értékekről való lemondást jelenti. Ez csupán a magyar értékek hamis prófétáiról való lemondást fejezi ki. Önvizsgálatot kell tartanunk. Milyen képviselői vagyunk a magyar értékeknek? Itt, Szabó Dezső pillantása előtt.
Új küzdésformákat kell keresnünk és megtalálnunk. Újra fel kell mérni a magyar valóságot. Újra a bátraké a terep. A meghunyászkodókat, a köztes állapotúakat, az ide is, oda is játszókat ki kell utasítanunk gyülekezeteinkből.
Szabó Dezső kötelez. Van még veszteni valónk, tehát monumentális munka vár ránk.
Csurka István
(Júliusi Magyar Fórum, 1994. 41- 42. o.)