Szabó Dezső, a nyelvzseni

 

Ha nem lett volna életem szerencsés alakulása következtében közvetlen élményem a világ két nagy zuhatagának dübörgése, végtelen energia kibocsátása s a bőség szüntelen áramlása, valószínűleg nem tudnám most Szabó Dezső nyelvét hatalmas vízesésekhez hasonlítani. Mivel azonban álltam szemben mind a Niagara lehulló gyöngynyalábjával és a Parana folyó még a Niagaránál szédítőbb zuhanásával, s a sziklába vájt teraszok egyikéről, közelről, alulról is átadhattam magam a minden sejtet megrázó, szüntelen és feltartóztathatatlan morajlásnak, a természeti erőnek, tapasztalataim alapján, teljes felelősséggel állíthatom, hogy Szabó Dezső nyelve zuhatag. Egészen pontosan maga Szabó Dezső, az író természeti jelenség.

 

A világ nagy vízeséseit legenda övezi. Az emberek elzarándokolnak hozzájuk, hogy átéljék őket. Alig egy- két példány van belőlük. Szabó Dezső a legnagyobb zuhatag, csak egyetlenegy van belőle a világirodalomban. Nem tartozott irányzathoz, iskolához, nincs őse és nincs utódja. Történik az időben, feltartóztathatatlanul. Művét, személyiségét elemezni, irodalomtörténeti rekeszbe tenni, róla iskolában is tanítható megállapításokat tenni éppen olyan lehetetlen feladat, mint megkapaszkodni a lehulló víztömegben. Szabó Dezsőt csak nézni tanácsos és hagyni, hogy átjárjon bennünket a dübörgése.

 

Ebben a gondolatsorban most egy- két példán szemléltetve mégis megkísérelem a lehetetlent. Odamerészkedem a legveszélyesebb szakaszhoz, és amennyire lehetséges, választ keresek a titokra. Valamilyen ősforrás, indíték, alkati sajátosság mégiscsak kell legyen, ami ezt a nyelvteremtő energiát mozgásba hozza.

 

Amit eddig mondtam a zuhataghasonlattal, az tulajdonképpen egy állítás volt: a végtelen bőségé. A bőségen viszont nincs mit magyarázni, ez a tehetség nagyságából következik. Ha azonban azt nézzük meg, hogy mi az, amit Szabó Dezső nyelve a legnagyobb bőségben vet elénk, akkor már elemezhető közeget fogtunk meg. Akár értekező szövegeit, akár szépirodalmi prózáját olvassuk, legnagyobb gyönyörűségünket az új szóösszetételekben, találmányokban és ezek megvilágosító erejében leljük. A két dolog csak együtt érvényes. Egy új szóösszetételt, amely esetleg szófacsarás, a körúti humoriparos is ki tud agyalni, még röhögni is lehet rajta, Szabó Dezső új szavai, soha nem hallott, más által nem is használható szó- fejlesztései azonban nemcsak meghökkentőek, hanem a magul helyén pótolhatatlanok is, mert egy- egy jelenséget, egy emberi tulajdonságot, egy társadalmi összefüggést, vagy egy állapot minősítését tartalmazzák, mégpedig egy magas hőfokú indulat és egy kristályos logika szerelmi egyesülésének eredményeként. Ennek legértékesebb bizonyítéka az, hogy nem lehet őket utánozni. Minden más szövegből kilógnak és azt teszik nevetségessé, aki leírta őket. Mert a Niagarát nem lehet utánozni.

 

Karácsonyi levél című esszéjére annak az évnek a végén tett pontot, amelyben megszülettem. De nemcsak azért választottam természetesen ezt az összefoglaló jellegű művet, hanem hallatlan időszerűségéért. Megdöbbentő, mennyire időszerű minden gondolata és megállapítása, helyzetelemzése ma. Azt remélem, hogy ezzel a választással, a nyelvi jelenségek elemzésével párhuzamosan, a bujócskázás vagy a jelbeszéd legcsekélyebb szándéka nélkül azt a feladatot is tudom teljesíteni, amit egyébként Szabó Dezső minden hasonlata és szófejlesztése is megtesz: a felszíni jelenség alatt, mögött feltárja és megvilágítja a lényeget, a mélyet, a magyar sors lehetőségeit. Mielőtt azonban az elemezendő mű szövetéből egyetlen darabot is kimetszenék, egy másik művéből idézek két kisebb tömböt. Ez az idézet csak olyképpen része az elemzésnek, mint a nyitány az operának. Szeretném belerázni a hallgatót és az olvasót a Zuhatag zengésébe. Tavaly adtuk ki Bartók Béla jóvoltából az A végzet ellen című befejezetlen tanulmányt, amelyet 1929- ben írt, nyomora mélyén. Azt hiszem, ennek előszavában találjuk meg azt az indulatot, azt a szenvedélyt, még inkább azt a szenvedélyes szeretetet, amely minden szórobbanásának atomenergiája, a bátorsága, sőt vakmerősége.

 

„Sokszor emlegettem a közönség előtt egy megírandó művemet. A címe talán ez lett volna: - A végzet ellen. Ködszerűen s inkább az érzések mély indításában: ez a mű már benne volt édesapám kétségbeesett szenvedélyében, melyet a világosi tragédia örök petúri fájdalmas haraggá zordított. Benne volt szent édesanyám áhítatos, forró szeretetében minden iránt, ami emberül és életadóan magyar. Az én életem pedig minden mozdulásában, a gondolat és akarat minden előfakadásában ezt a művet fogamzotta, teremtette, érlelte. Ez a mű elhivatásom értelme, életem lényege, a nekem osztott tartalom és kötelesség.

 

Ez a mű az új magyar ideológia s a magyar jövő programjának teljes rendszerét adta volna. Új dogma, új hit: minden elemében egységes tartalma lett volna ez a magyar életakaratnak, új látás, vérré lett szolidaritás, legyőzött végzet. Egy- két alapvonását – kérő jajgatásokkal s nekem fájóbb öklökkel – hosszú évek óta rontom be a szívek és elmék tespedésébe. De az egész mű, az egész magyar életet minden mozzanatában újjáépítő roppant rendszer csak bennem él, mint megálmodott mérhetetlen katedrális. És nehéz napjaim megtartó ereje volt az a remény: hogy az életnek mégis lesz annyi irgalma hozzám, hogy egyszer csak meg tudom építeni azt, aminek kőművesévé elküldtek a magyar temetők, s elhívtak a magyar bölcsők.

 

Ez a remény megszakadt. S most, hogy már félszázad viharozta fürtjeimre az elégett napok hamvát, hogy minden part omlik s az árban vergődőnek karja nem talál segítő kezet, most: a végzet kegyetlenségében csak egy kötelességem lehet. Mégis nyugodt, mégis erős lenni, mégsem esni kétségbe s menteni, ami még menthető.”

 

Íme a program a századvég utolsó mohikánjainak, szellemi bujdosóknak, templomtalan papoknak és híveiknek. Ezt kell most tudnunk, amikor verset írunk a nem olvasott lapokra, amikor vitatkozunk és amikor gyér pártokat szervezünk. Minden más hirdetés fellengzős felületesség, szóvirág. Menteni a menthetőt, ez ma a kötelesség és ennek jegyében íródott ez a tanulmány is.

 

Mert csak ez a tragikus látás és a belőle kivirágzó küldetéstudat adhat bátorságot és erőt a pazarló bőségű, de minden ízében meghökkentő és provokatív nyelvújításra. A végtelen nagy szeretet a magyar nép iránt, feltétel nélküli azonosulás a sorsával, végzetével adhat csak erőt a szembeszállásra, megrontóinak kíméletlen ostorozására, azokra a roppant nyaklevesekre, amiket alkalmanként kiosztott.

 

Ha most hirtelen váltással veszünk egy sajátos szófejlesztést, amely komikus és metsző és bolondos egyszerre, látszólag törjük csak meg az eddigiek fennköltségét, ha volt nekünk ilyen egyáltalán. Hiszen éppen azt vagyunk bizonyítandók, hogy a szemtelen szófejlesztések alapja mindig az előbb látott szent hevület. Voltaképpen Az elsodort falut is ugyanez a mentsük, ami még menthető indulat, tűz hányta ki belőle, mint azt az egy kifejezést, amit most elsőként kiszálazunk a világnyi kazalból.

 

„Felviszket”. A Karácsonyi levél nyolcadik fejezetében, amikor „szomorú közéleti piacunk egy- két kiáltóbb színű típusát” festi meg, akkor írja az első, az „ügyvéd” jellemzéséül: „Gyengén átténfergett iskolái nyomán felviszket emlékezetébe, hogy a forradalmak után reakció szokott következni.”

 

A szó ellen a következő ellenvetések tehetők: egy, nincs ilyen szó, az igekötő nem illeszthető ehhez az igéhez, kettő, a viszketés fogalma szenvedő alakú, nem mozog, sőt éppen egy bizonyos területen való ingerületeket jelent.

 

Ezzel szemben az író az alábbi eredményeket éri el az általa kitalált szóval: megmutatja egy emberi tartás, pontosabban éppen egy tartás nélküli silányság alaptermészetét, egy olyan magatartást, amelyikben alulról felfelé, a hasi tájak felől emelkednek fel a gondolatok az emlékezetbe. A körülírás hossza mutatja a szó telitalálat voltát. Akinek az emlékezetébe felviszket valami, az léha és komolytalan ember, az nem tud semmit pontosan.

 

A zseni mindig rombol is és éppen alkotás közben cselekszi ezt. A „felviszket” csak egy apróság ennek a rombolva alkotó műhelynek a számtalan terméke közül, de szinte vésett vonásokkal jellemzi a műhelyben folyó egész munkát és a mester módszerét. A „felviszket” a harag terméke. Ugyanaz az indulat írta le, amelyik a tragikus szavakat, mert a megsemmisítő gúnyt a magyar nép egyik élősködője ellen veti be Szabó Dezső. Az egyik harcmodor nincs a másik nélkül. A csak gúnyolódó, megsemmisítő, vitriolos Szabó Dezső elviselhetetlen volna. Maró és sokszor durva hasonlításai, kíméletlenségei mögött, alatt a krisztusi szent dühöt érezzük. Soha nem magáért a gúnyolódásért, sohasem embergyűlölet által vezettetve semmisít meg alakokat, vesz célba személyeket, hanem mindig egy igazság védelmében, a magyar nép életérdekeinek, életvalóságának, életműködésének kikövetelése, fenntartása céljából.

 

Ugyancsak az A végzet ellen- ben írja egy helyütt a faj fogalma fölött támadt vitával kapcsolatban, a ki a magyar, mi a magyar vitában elfoglalt álláspontját fejtegetve: „Amiért a zseni Petrovics Sándorból Petőfi lett, azért igazán nem vagyunk kötelesek eltűrni, hogy az égvilágnak minden idegen csirkefogója elkosztolja a falatot a magyar gyermekek elől csak azon a címen, hogy magyarnak kiabálja magát.”

 

Ilyen szó sincs, hogy elkosztolni? Nem, itt egészen más esettel van dolgunk. A kosztolni tájszó. Valószínűleg az erdélyi németség révén került nyelvünkbe, ma már szinte ismeretlen. Nemigen ismerték már a harmincas években sem. Valamilyen hosszú karóval – a koszttal – a fáról a gyümölcsöt leverni, ez a jelentése. Ámde ott van alatta egy másik, a közismert szó, a koszt, a kosztolás, amely magát az ételt és a többnyire szegényes, de folyamatos étkezést jelenti. A tényleges jelentés alatt, amely bizonytalan, ott van tehát egy másik a maga sejtelmességével és mind a kettő idegenes, szlávos, németes hangzású. A koszt, mint étel német, a tárgy, amiről értekezik a szlávnak született Petőfi magyarsága, illetve a Petrovicsnak születését meglovaglók butasága, ártalmas volta. Szabó Dezső a képzettársítások és a véleményalkotások özönét indítja el ezzel a bizonytalan, ismeretlen jelentésű tájszóval. Meghökkent és állásfoglalásra késztet. Egy szó, amit nem is értünk egészen pontosan és mégis ott állunk vele és általa kész és immár saját állásfoglalásunkkal a magyar Petőfi- kérdésben. Nem tudjuk, hogy miért, de nem hagyjuk minden jöttmentnek Petőfit tőlünk elkosztolni. A tudatalattinkkal játszik a Mester.

 

Az A végzet ellen 1929- es sötét öt év múltán mintha oldódott volna. A Karácsonyi levél új honfoglalásról beszél. Megismerhetjük Szabó Dezsőt, amikor megfújja retorikája fanfárait és megveri a dobokat. „Új honfoglalás” -ról beszél. Ezeket a gondolatait ma újraolvasni, amikor ismét a „menteni a még menthetőt” állapotban vagyunk, életveszélyes. Szívbénulást lehet kapni tőle. Mert tudjuk, hogy egy felelősen gondolkodó, alap nélkül egyetlen szót ki nem ejtő, őszinte emberrel van dolgunk, aki feltétlenül hisz abban, amit mond. Ha ő előtte egy új magyar népi honfoglalás képe rajzolódik ki, akkor az létező remény, valódi esély volt. Csakhogy mi már tudjuk az eredményt, a kifejletet.

 

A retorika zsákutcája volna ez? Talán ne bántsuk mindjárt a retorikát. Mert a retorika lehet nemes is, különösen a nem leíró, hanem az érzelmekre is meg az értelemre is hatni akaró prózában. Ne sokat törődjünk, mit mond magát pragmatikusnak mondó korszellemünk a retorikáról, mert világos, hogy csak ezt mondhatja, amit mond, ha valóban gyakorlatias. A jó retorikához ugyanis torok kell, öblös és regiszteres, sőt, mint Szabó Dezső esetében láthatjuk, egyenesen orgonára van szükség, az egyszerre hangzó, felzúgó hangterjedelmek özönére és nyiszlett pragmatikusainknak persze hogy nincs orgona a szájacskájukban. Retorikája csak annak lehet, aki nem raccsol, pragmatikusaink pedig általában irodalmilag raccsolnak. No, de adjuk át a szót!

 

„Ránk nézve egyetlen faji probléma van: a magyar faj új honfoglalásának megvalósítása. Nekünk igazán mindegy, hogy az, aki megesz bennünket, a zsidók bosszúálló Jehovájának vagy a keresztények szerető Istenének mond hálát a könnyen szerzett lakomáért. Mi nem engedjük, hogy a zsidóság kijátszódjék bennünket a németség ellen, de azt sem engedjük, hogy a németség vagy a szlávság tegye ezt velünk a zsidóság ellen. A faji probléma ránk nézve nem valami negatív, érzelmi dolog. Mi nem gyűlölünk, nem piszkolunk egyetlen fajt sem és minden fajnak megadjuk az arányait megillető helyet a magyar történelmi munka egységében. De ezt az egységet mi teremtjük meg a mi egyedeinkkel a magyar pszihé, a magyar szükségek, az orgánikus magyar életcélok parancsai szerint. És ez az egység csak akkor valósulhat meg, ha a magyar magyarság, a magyar faj, országa földjéből s az élet minden területén elfoglalja a számarányának és történelmi szenvedésének s munkájának megfelelő hatalmi helyet. Mindenki, aki becsületesen és a kijátszás minden gondolata nélkül támogatja mozgalmunkat: fegyvertársunk. Mindenkit, aki erőszakkal vagy csalafintasággal ellenáll a mozgalomnak, elpusztítunk.”

 

Nyilvánvaló, hogy volt a magyar életben valami, amiről ma már mit sem tudunk, ami ekkora erőt, a reménykedésnek ekkora ívét adta Szabó Dezső szónokiságába. Talán a népi mozgalom lábrakapása, megindulása, a szellemi élet új hangolódásai, a világgazdasági válságból való kilábalás, a munka megeredése. Egy bizonyos: ez nem üzleties hangváltás, nem pénzre váltás reményében elmondott kortesbeszéd. Valami megjelent a magyar életben, amit ez a nagyon keserű ember megrendüléssel fogadott, amihez programot írt és ajánlott. Ő most orgonál, mert tele van a templom. Ezekben a mondataiban a ritmus az úr. Nem talál ki új szavakat, bátran visszahozza, amit fontosnak tart, egymás után akár százszor leírja: magyar, mert bizton tudja, teheti. Ez ad erőt, zengést, zenét a szövegnek.

 

Ilyen bekezdést számtalant találunk írásaiban. Ezek a mondatok úgy torlódnak egymásra, mint a tenger hullámai. El sem lehet képzelni, hogy valami kétely megtorpantsa őket. Ez érvelés és teremtés egyszerre. A gondolat tisztasága, a logika kérlelhetetlensége bibliás ritmusban jelenik meg és érzelmi hatást kelt. Nem tudjuk, hogy mi győzött le bennünket, egy érvrendszer logikája, vagy egy zeuszi akarat. Gyönyörben úszunk, egy szertartás részesei vagyunk, fizikai fájdalmat kelt bennünk a szimfónia zenéje, de ez a fájdalom felemel bennünket és eltölt azzal az akarással, ami szülte a hullámverést.

 

„Vak látású, bűnös asszimilációs politikánk oda vezetett, hogy a magyar számára csak három út van Magyarországon. Az első két út tényleg asszimilációra kényszerít. Ha az illető a magyar bürokrácia, egyházi, pedagógiai téren, a municípiumokban stb. akar érvényesülni, bele kell asszimilálódnia a germán látásba, germán frazeológiába, germán célú életakaratba. Ha gazdasági téren, sajtóban, színi vagy írói pályán akar előbbre jutni: bele kell asszimilálódnia a zsidó látásba, a zsidó frazeológiába, a zsidó célú életakaratba. A harmadik út a nyomorúságon és elhagyatottságon át – a temetőbe vezet.”

 

Hatvan év szaladt el azóta, hogy ennek a karácsonyi írásnak a végére pontot tett a szerző. Azóta ezt a szót: faj, nemigen használjuk, a magyar zsidóságban igencsak nagy rendet vágott az a germán életakarat, amelynek jelenléte ellen Szabó Dezső már akkor tiltakozott, a magyarországi németek nagy részét kitelepítették és sok magyarosított nevű katonatisztet kivégeztek. Nincsenek municípiumok, csak pénztelen önkormányzatok a régi tanácsházak épületeiben. Egyházi pályára mehet mindenki, de a pálya nem vonzó sem németnek, sem magyarnak. A sajtóban a helyzet változatlan. A temetők pedig megteltek. Éspedig nem azért, mert annyian választották Szabó Dezső harmadik lehetőségét, hanem mert így működött a történelem.

 

A stílus maga az ember. Szabó Dezső nyelve, stílusa igazságainak hordozója. Amikor igazságai miatt már életében kirekesztették, a stílusára is rágalmakat szórtak. A színt, az erőt, a pátoszt, amelyek mind alkotóelemei, azért mártották taszító, bűzös levelekbe, hogy igazságait ne élvezhessük s riadjunk el tőle. Prózaírásunkban alig van követője. Nem is lehet. Szólamai végigfújásához az a bölénytüdő kell, ami csak neki volt adva. Költészetünkben azonban fel- felbukkan az az indulat szülte hatalmas szóáradás, a metaforáknak az a hömpölygése, ami belőle ered. Juhász Ferenc röptetett fel annyi új szóösszetételt, amit már Szabó Dezső- i mértékkel is lehet mérni.

 

Igazságai és jóslatai igazolódásának a korát éljük, de már nem mindenki érti meg őt, mert a közvélemény, a műveltség és a magyar tudat mélyebbre süllyedt annál, semhogy ezeket a nyers, természeti igazságokat, élettörvényeket el legyen képes fogadni. Szabó Dezső veszélyes terep, mint a nagyüzemi szőlőtábla, amelyre ki van írva: veszélyes méreggel permetezve. Így tartják távol tőle a magyar ifjúságot. Mert félnek igazságaitól. És természetesen a stílusától is. Mert felszabadító és erőt adó. Aki ma Szabó Dezsőt olvas, tanulmányoz, aki Szabó Dezsőt élvezi, az öntudatos, bátor, független magyarrá magasodik. Az elkezdi nevén nevezni a dolgokat. Ez pedig ma nem kívánatos. Ma az irodalomban is illik elviccelni a dolgokat. Azt fogadják el okosnak és differenciált gondolkodásúnak, aki minden mondatát még a pont előtt visszavonja. És a magyar nyelv sem kötelező, a magyar lüktetés unheimlich.

 

Szabó Dezsőben minden sötétenlátása és fájdalmas búgása ellenére hatalmas felszabadító erő van. Megváltásunk, saját tehetetlenségünk alóli felszabadulásunk nem történhet nélküle. Saját érdekünk, megmaradásunk parancsa munkába fogni ezt a felszabadító, egyszeri és mérhetetlen természeti erőt.

 

A magyarságnak rá kell végre lépnie a teremtő fejlődés, az önálló életakarat útjára. Ez a zárómondat nem idézet volt, hanem utánérzés. Ha az ember a zuhatag közvetlen közelében tölt el egy kis időt, már nem tudja pontosan, honnan ered a morajlás.

 

Csurka István
(Májusi Magyar Fórum, 1995. - Szabó Dezső Tudományos Konferencia 1995.)